Vihartisztelet

Nem volt bennünk elég vihartisztelet, most megbosszulja magát az idő, kémleli aggodalmasan az eget kislányom. Megsejti, hogy a vihart tisztelni kell. Önmagunkban főleg. Több, mint sejtelem bennem ez egy ideje. Kivárni, míg mérséklődik. S ha csak lehet, vihar utáni, ha nem is derűvel, mégis elcsitult megindultsággal, visszanyert nyugalommal, elhamarkodottság nélkül – mérlegelni. Elköszönni akár. 

Nem véletlen vezércikket írok. 15. vezércikkemet. Miután újabb mozizás ad hoc-jában láttam a véletlenül megírt könyvet. Hál’ istennek jó film, s nem csak a mellettem levő osztályban felnövekvő, onnan, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemenből és a mi jó Salamon Andrásunk, Salek Osonójából, neves színjátszó köréből őt is útnak indító, útjára induló Mátray László egyszerűremek alakítása miatt. Jól megcsinált, minden szálat elvarró, üde történet, egy kameraszelídítő, lefegyverző természetességgel játszó kislány főszereplésével. 

Egy kedves családi történetből komédiába, sőt tragikomédiába, abszurd groteszkbe esünk. Az államfőválasztás második fordulója már meglesz, mire kijön a lap. Most még csak az elsőn vagyunk túl. Reménykedem, de nem vagyok naiv. Itt (rajtunk?) már csak csoda segíthet, s az első forduló rettenetes eredményén elképedve, az otthon kotló közömbösök büszke butaságán, mégismegértéssel a mélyen deprimált-szkeptikus tudatos távolmaradók felé, s látva az ellenségre, minket megevőre szavazó legostobábbjainkat is, egyre világosabb a sötétség, az, hogy a józan ész ma, sajnos, maga a csoda. A csordában. S nem csak köreinkben, mint kicsit sem dicséretes balgáinkról Palackposta Brüsszelnek című esszémben értekeztem.

Bodó Barna a Szemhatár c. kötet szerkesztőjeként kért fel. Belesni, kicsit bele is esni a faluba, felölelni az egész Partiumot, lássuk, mi történt az EU-ba való csatlakozás okán és során. Valami mély partiumi falusáncban voltam a szó legjobb értelmében az év első negyedében: kutattam, felkutattam a sorstársakat, ők hogyan látják, hogyan élik meg a falut, falujukat, Európánkat. Ráláttam a nyugati, partiumi tájra, és ahogy egyre északabbra haladtam ebben a rálátásban, úgy ritkult a magyarság, de nem a magyarságtudat. Amint átláthatóvá, átölelhetővé váltak a Részek, Részeim… Jólesett tapasztalnom, hogy kicsit sem szórványos, nagy, szikár magyarságtömbök vannak a szomszédságunkban, és azt is, hogy ahol kevesen vannak, ott is vannak, ott is tudnak lenni magyarul. (Eddig?)

Bennem az első lapszám izgalma, az utolsó libabőre. Ha utolsó, akkor úgy legyen, hogy legyek benne egészen – nemcsak az aradi világ, melybe beleágyazódtam, hanem ahonnan a gyökereim máig táplálkoznak, a székelység is. Az itthonom és az otthonom. A lapban következetesen és elsősorban az aradi értékeket igyekeztem bemutatni. Ez alól ez a lapszám sem kivétel, ugyanakkor hangsúlyosabb tisztelgés ez a szám az Aradra elszármazott székely közösség felé is. Az aradi sepsiszentgyörgyi Baász Imrének emléket állító Baász-lapszám után a kökösi sepsiszentgyörgyi Plugor Sándorral búcsúzom. Vele és Rá emlékezünk – jelentős (sokunk szemében legjelentősebb) erdélyi grafikusunk halálának tavaly volt a 25. évfordulója. Megtiszteltetés, hogy alakja köré épülhet utolsó lapszámom, és hogy olyan ember támogatott ebben a munkában, mint fia, a költő Plugor Magor. A sors küldte Tömöry Pétert, akinek korábban megírt, épp Plugorhoz címzett, eddig meg nem jelent írását közölhetjük. Köszönöm a megbízható szerzőtársaknak és képzőművészeknek, Jámbor Gyulának, a jószemű és -lelkű korrektorunknak, Váncsa Mónika csíkszeredai hű illusztrátorunknak és Madár Rékának kitartó és értő tördelőszerkeztői munkáját! Tóthpál Renátának a mindig angyalpostát.

A nyári lapszámot már nem én szerkesztem, írom Egyed Emesének, aki hív, hogy a Kolozsvári Magyar Napokon a Szövétnekről beszélgessünk. Nem baj. Mégis fáj. Fáj a búcsú. Az jut eszembe, hogy a búcsú különös jószág, mert akkor jó, ha fáj. Ha érzelmileg jeltelen, akkor jelentéktelen. Ráadásul két oldala van a búcsúnak, két vevő-adója. A marasztaló visszajelzések mellett bennem borzongás a gondolattól, hogy utolsó lapszámomat szerkesztem, tehát bennem jelentékeny ez a valamivel több, mint három év és 15 lapszám. Búcsútisztelet. Nem mindegy és nem mellékes, hogy néhányan szerettük ezt a hároméves Szövétneket, és figyeltek rá az erdélyi, bánsági, partiumi értelmiségiek legkiválóbbjai, de még az anyaországban is egyesek. 

A politikai közelharcunk kiábrándító valóságából a misztikumba menekülök. A 15 angyalszám, jelentős változás időszaka, pozitív átalakulás. A 3 lendület, újdonság és beteljesedés, függetlenedés (sajátosság?). A 4, mert negyedik, befejezettség, teljesség és nyugalom. Nyugalommal tölt el, ha a lapra gondolok. Nyugalmat ad, hogy jövőt szavazott a Szövétneknek az Alma Mater Alapítvány döntő többsége, és hogy leköszönésem után is tovább él a lap. Más lesz, ez természetes, hisz minden szerkesztő saját képmására alakítja – amennyire tudja – lapját. Átalakul, de nem vész el. 

Vajda Anna Noémi