A beszervező tartótisztek

Hazánkban még ma is sok személyt kísért a múlt. Nemrég egyik jeles aradi szobrász azért nem lehetett Arad díszpolgára, mert valamikor együttműködött a politikai rendőrséggel. Akkor mondta egy barátom, hogy manapság annak kreálnak szekusbesugó múltat, akinek akarnak, így terelik el a figyelmet a hivatásos politikai tisztekről. Akik annak idején csak a Jóisten tudná megmondani, hány ártatlan polgárt kényszerítettek arra, hogy aláírja a belüggyel való együttműködési nyilatkozatot. 

Amikor 1989 decemberében megalakult az RMDSZ aradi szervezete, Kovách Gézát is szerettük volna bevonni a vezetőségbe. A mindig tisztán látó Tanár úr visszautasította, mondván, hogy ő minden külföldi kutatóútja alkalmával, a kék színű (nyugati) útlevélért kénytelen volt aláírni egy nyilatkozatot. Abban vállalta, hogy visszaérkezésekor kötelezően beszámol útja részleteiről.  – Azt bármikor felhasználhatják ellenem és a szervezet ellen – mondta Gazsi. Mint néhai doktor Bárányi Ferenc példája bizonyítja, neki lett igaza. Az RMDSZ reformokat javasoló egészségügy-miniszterét egy ilyen aláírással buktatták meg a nacionalista ellenfelei. Ő akkor írta azt alá, amikor a jugoszláv határ mellé helyezték körorvosnak. Egyetlen általa írt jelentést sem tudtak ugyan bemutatni, de a beszervező-papíron az aláírását igen. 

A fentebb említett, nyugatra szóló útlevelet szerzők, illetve a nyugati határ mellé kinevezettek számára kötelező volt ez az aláírás. Az vitathatatlan. Hogy ki milyen módon tett eleget annak, az már más kérdés. 

Az immár közel négy évtizede néhaivá nemesedett sokszor említett kedves barátom, Znorovszky Attila intim baráti körben elmesélte, hogy felesége Angliában élő édesapja meglátogatását követően, egy ott élő barátja révén részt vett a brüsszeli magyar ház egy kulturális rendezvényén. Ezt megemlítette a szekuritáténak beadott beszámolóban. Utána heteken keresztül volt a politikai rendőrség állandó vendége. Részletesen be kellett számolnia arról, milyen az épület bejárata, merre néznek a terem ablakai, kik voltak a meghívottak, kikkel állt szóba. Attila azt mondta, hogy úgy kezelték, mintha az amerikai Pentagonban tett volna látogatást. És ezt (minden bizonnyal) úgy tálalták a bukaresti főnökeiknek, mintha egy zseniális kém jelentése lett volna. 

Valószínűleg azokat az együttműködési papírt kényszerből aláírók jelentései között számtalan ilyen, sőt talán még ennék is banálisabb irományok tömkelege található. A megfélemlített személyek írtak valót is, valótlant is, csak hagyják őket békén. Tette ki saját bőrét, pozícióját, ki családját féltve. Volt olyan, aki megalkuvásból. Valamennyi bocsánatos bűn. Nem velük kellene foglalkoznia a közvéleménynek, a társadalomnak. 

Az új magyar „rendszerváltó” kormány október 22-én akarja nyilvánossá tenni az egykori együttműködők, „besúgók” listáját. Nem tudom megjósolni, milyen eredménye lesz. Talán sokkal fontosabb lenne, ha három és fél évtized után végre közölnék a beszervezőknek, a tartótiszteknek a listáját. Azokét, akik erőszakkal, zsarolással, fenyegetéssel beszervezték az ártatlan polgárokat. Nekik ugyanúgy normát kellett teljesíteniük besúgókból, mint a munkásnak az esztergapad mellett, a vájároknak a bányában, vagy mint az újságírónak külmunkatársakból. (Vagy manapság az ukrajnai kényszersorozóknak.) A munkájuk hatékonyságát avval igazolták, ha semmiséget felfújva bizonyították éberségüket. Mint tette az a szekuritátés tiszt, aki majdnem nacionalista államellenes összeesküvési ügyet gyártott a Mosóczy-telepi fiatalok ártatlan összejöveteléből, a Szent Csont Klubból. 

Mennyivel hasznosabb lenne ezeknek a beszervező tartótiszteknek a nevét nyilvánosságra hozni, mint az ilyen vagy olyan okból besúgókat megnevezni. Egy olyan többet ártott a társadalomnak, mint sok száz jelentést író.