A csizma éles sarka

A múlt héten másfél órával csúszott Arad polgármesterének pere, mert előtte egy olasz ügye volt napirenden, s a meghallgatása jócskán eltolódott. 

Igaz, a vádlott vallomása alapján csak sztoricserepekből lehetett összerakni a történetet, a lényeg azonban így is kiderült, s végül nem bántam meg, hogy bent maradtam, mert olyasmiben erősített meg, amit eddig is sejtettem.

Szóval, nem fárasztok apró részletekkel, a lényeg, hogy két, papíron száraztészta-gyártásban utazó olasz bizniszelt egymással, s a végén a fentebb említett vádlott 150 ezer lejnyi áfát igényelt vissza, s kapott meg, ám egyetlen aktával sem tudta bizonyítani, mire költötte a pénzt. Azt mondta, mindenhol készpénzzel fizetett, némi számlák léteznek, ezeket kérjék a könyvelőnőjétől – aki időközben megfinanszírozta a vállalkozást –, mondom, bonyolult ügy, de például kiderült, hogy a számla kiállításának dátuma, amelyről visszakérték az áfát, korábbi, mint amikor a számlatömböt megvásárolták. No, meg ehhez hasonló nyalánkságok, amelyek mindennaposak ebben az országban, s nem is ezen akadtam ki, hanem, hogy állam bácsi (=ANAF) sok éve próbálja visszaszerezni a könnyedén kihajított 150 ezer lejét.

Tessék belegondolni, a per első dátumai 2002-ből valók, szóval lassan egy évtizede szórakozik a román igazságszolgáltatás, hogy anyagilag felkösse az olaszt. Aki amúgy karba tett kézzel, rém flegmán válaszolgatott a bírónő kérdéseire, olyannyira, hogy egy adott pillanatban az ügyészt is kiborította.

Tessék belegondolni, kik döntenek az áfavisszafizetésről, amikor számomra, a laikusnak egyértelmű volt, gépek határokon át való tologatásáért százszor meggondolom, ellenőrzöm, mit, kinek fizetek ki. Miközben a ritka becsületes exportőrök egy része évekig vár ugyanerre a pénzre, és tudja, az igénylés megtételét követően azonnal számíthat ellenőrzésre, s tapsolhat, nem vágják el végleg a torkát.

Hány ilyen fiktív számlára fizetett ki állam bácsi új lejben milliárdokat az elmúlt években? Ki tudja. Azt ellenben tudom, hogy a többségnek nem azért kicsi a nyugdíja, mert a lépcsőházi szomszédnak nagy. A közalkalmazottaknak sem azért kicsi a bére, mert x-száz ny. tábornoknak óriási.

Hanem mert elfolyik a többség keserves munkájával begyűjtött költségvetési pénz. Aki osztja, azt mondja, nem a sajátjából ad, egye fene az egészet.

A per, amelybe véletlenül belekukkantottam, normális, európai mércével tyúkper. Tisztességes igazságszolgáltatás esetén fél év alatt lezárják, a vádlotton pedig bevasalják a zsét. Ám látva-hallva a vádlott ügyvédnőjét, addig húzza, amíg elévül. Ezt egyébként maga az ügyész is megjegyezte. Szóval elúszik 150 ezer lej.

Sok? Az államkasszában csupán egy sejtnyi.

Utálom a demagóg szövegeket, érveket nyugdíjakról, bérekről, most mégis megprostituálom magam. Azért a 150 ezer új lejből jutott volna pár ezer morzsa oda, ahova kell.

De nem is ez a lényeg, a probléma.

Hanem a megkövesedett munkamódszer.