A Ficzay-füzet

Március 2-án, pontosan huszonöt éve, hogy 64 éves korában elment közülünk Ficzay Dénes, nemzedékek közkedvelt tanára, a legendás hírű irodalmár és helytörténeti kutató.

Ha egy kicsit bőkezűbb lett volna hozzá a sors, talán még ma hallgathatnánk ízesen előadott történeteit, olvashatnánk míves nyelvezetű írásait, tanulhatnánk tőle tevékeny „aradiságot.”

Ficzay Dénes legnagyobb balszerencséje az volt, hogy rossz időben élt.

Sokunk mázlija az, hogy tanítványai, talán barátai is lehettünk.

Halálának negyedszázados évfordulóján nem szokványos, inkább anekdotikus színezetű, személyes hangvételű visszaemlékezéssel próbálom meg felidézni alakját.

Olyan tanár volt, aki, nem hagyományosan tanított. Mégis úgy tudott beszélni az írók, költők életéről, munkáiról, a korról, amelyben éltek és alkottak, hogy a legrosszabb tanulókat is lebilincselte. A könyv és a város szeretetét tőle tanulták el nemzedékek.

Én azért is szerencsésnek tartom magam voltam, mert talán legjobb időszakában – 36 éves korában kerültem – a keze alá. Nagyon élveztem az óráit. Szinte ittam a szavait. Ficzay Dénes ugyanis gyakran eltért a szokványos tananyagtól és magyarázat közben izgalmas „kultúrtörténeti zárójeleket” tett. Kiváló előadónak bizonyult. Tulajdonképpen ezért az érdekfeszítő mesélő kedvért is szerettük és élveztük az óráit.

Olykor jegyzeteléskor nem tudtam nyomonkövetni gondolatmenetét, hanem otthon emlékezetből idéztem vissza, mindazt, amit mondott és a tananyaggal együtt, illetve abba beépítve átmásoltam egy nagy, keményfedelű kétszáz lapos füzetbe.

Időigényes munka volt, de kedvvel végeztem.

Csak egyetlen egyszer mutattam meg a tanár úrnak az ominózus füzetet. Belelapozott.

„Hm – mondta széles mosoly kíséretében. Őrízd meg, hátha jó lesz egyszer

valamire...

Ficzay tudta, mit beszél. Akkoriban ugyanis nem volt magyar irodalom tankönyvünk, csupán egy szegényes irodalmi szöveggyűjtemény.

Ebből az ominózus füzetből készültem az érettségire. Aztán jól eltettem valahová és meg is feledkeztem róla.

Már rég egyetemi hallgató voltam és éppen haza látogattam, amikor édesanyám megkérdezte:

– Fiam, meg van még az a vastag magyar irodalom füzeted?

– Valahol megvan – válaszoltam.

Kérésére megkerestem. Kiderült, hogy nagy tapasztalatú tanítónők valamilyen különbözeti vizsgára készülődtek magyar irodalomból és Ficzay segítségét kérték. Ő pedig pedig hozzám irányította a tanítókat.

– Ficzus szerint nagyon jó jegyzete van a fiának,  – mondta anyámnak Acsay Rozália, aki akkoriban tanfelügyelőként egyfajta kisistene volt a tanítóknak, de, emlékezetem szerint, személyesen is érintett volt a különbözeti vizsgában.

Aztán anyám eljuttatta a számtalan kultúrtörténeti kitétellel fűszerezett jegyzetfüzetet az érdekeltekhez. Úgy emlékszem, öten vagy hatan készültek belőle. És valamennyien sikeresen vizsgáztak.

Nem is került vissza az értékes jegyzetfüzet soha többé hozzám.

Dénes bátyám közvetve így segített a kollégáin.

Bő másfél évtized múltán egy sétánk során nagyon rossz hangulatban találtam. Sok baja volt akkoriban. Hogy felvídítsam, felemlítettem a füzet történetét és jótékony szerepét.

– Hát igen – mondta ezúttal komoran.. – Örülj, hogy nem kaptad vissza. Még bajod lehetett volna belőle...

A tanítványok és a barátok háláján kívül életében Ficzay Dénes semmilyen hivatalos elismerésben nem részesült.