A Goma-dosszié

Nobel-díjra javasolta Paul Goma román írót a moldáviai írószövetség, ami után Románia (mostoha) testvér-országának hatóságai megadták a moldáv állampolgárságot is a Párizsban élő román írónak, aki, hírek szerint a nyár folyamán visszatér szülőföldjére, Besszarábiába.

E hírben nem az a kérdés, hogy a második világháború utáni román irodalom e kétségtelenül egyik legkiemelkedőbb alakja, akit sokan a román Szolzsenyicinként emlegetnek, valóban felemelkedett-e a világirodalmi élet legmagasabb csúcsaira – amit kétségbe lehet vonni, latin álmodozásnak is lehet nevezni.

Hanem az, hogy a Romániából annak idején kiutasított, Franciaországban politikai menekültként élő román disszidens, antikommunista és emberjogi harcos visszakapta-e már román állampolgárságát, s hogy miért nem Romániába tér vissza a hazájából elűzött román író, miért kellemetlen, nem kívánatos értelmiség ma is, több mint huszonkét évvel a rendszerváltás után Bukarestben? 

Az Írószövetség nagy késéssel, tavaly visszaadta neki ugyan tagsági jogát, a Băsescu-féle kommunizmus bűneit kivizsgáló bizottságba viszont hiába hívták meg, nyolc nap elég volt ahhoz, hogy kidobják onnan.

Vajon nem dől-e meg előbb-utóbb az a tétel, mely szerint Romániának nem voltak kiemelkedő disszidensei, nem csak azért hangsúlyozzák-e ezt, hogy Ceauşescu egykori udvari költői, a ma is fénypompában fürdőző vadimtudorok, s azok, akik a rendszerváltás utáni második és harmadik gárda kiszolgálóivá váltak, tovább élvezhessék privilégiumaikat?

Gomáról a fiatalok többsége nem is hallott, iskolában nem tanítják műveit, de a történelemórákon sem tesznek említést róla.

Nagyszebenben, X-es diák korában hurcolta meg először a Securitate, 1956 novemberében, miután az orosz csapatok rátörtek a magyar forradalomra, Goma visszaadta IMSZ-tagsági könyvecskéjét, ami után ismét verőlegények keze közé került.

A fő botrány azonban azután tört ki, miután regényét egy nyugatnémet kiadó adta ki, s miután a Szabad Európa felolvasta rendszerellenes nyílt levelét, s az is kiderült 1977-ben, hogy nyílt levelében a csehszlovák Charta 77 aláíróinak a következőket írta:

„Ti, akárcsak a lengyelek, a keletnémetek, a magyarok, a bulgárok, orosz megszállás alatt éltek; mi románok, román megszállás alatt élünk, ami végső soron még fájdalmasabb, még hatékonyabb, mint az idegen megszállás…

Mindenütt a kard uralkodik: nálatok az orosz, nálunk a román kard. Itt az ideje, hogy egyiket is, másikat is visszadugják a hüvelyébe.”

Ezután már a jilavai és szamosújvári börtön, majd a baragáni kényszerlakhely következett, de az írónak akkor már olyan nagy nemzetközi hírneve volt, hogy az Amnesty International is közbelépett érte, börtönbe már nem merték vetni, hát kiutasították az országból.

Párizsban is folytatta antikommunista és emberjogi harcát, ám közben a hazátlan, megkeseredett író egyre jobban belecsúszott az amerikaellenesség, antiszemitizmus és szélsőnacionalizmus lejtőjébe, ami után kétszeresen is kétséges, hogy a Nobel-bizottság egyáltalán szóba áll-e a moldáv írókkal, s hogy a kisinyovi hatóságoknak egyáltalán kell-e egy ilyen kellemetlen ember, akit különben az írók a moldáviai kommunizmus bűneit tanulmányozó intézet létrehozásával szeretnének megbízni.