A harag napjai

Ha elgondolom, hogy több mint negyedszázada élek Magyarországon, nem tudom, így utólag, hogyan viseltem el. Nem a politika, nem a rendszerek, hanem az emberek fájnak a legjobban.

Így választási kampányok idején még jobban felerősödik ez az érzés. Nagy általánosságban e sok-sok év alatt jóformán nem is hallottam mást, csak panaszt. Itt nem élnek boldog emberek. Például: van, aki azért érzi magát nyomorultnak, mert Dalmáciában nyaral, de nem saját yachtján. Van, akinek szép nagy háza van, de szomszédja nagyobbat épített. Ötévenként lecseréli az autóját, de a 40 milliósat még mindig nem tudta megvenni. Pedig egyeseknek erre is futja.

A magyarok nem nézik saját jólétüket, csak azt, kinek van több. Mondjuk ki: irigyek. Egykor, a rendszerváltás hajnalán valakik azt ígérték nekik, úgy fognak élni, mint az osztrákok. Vagy a németek. Csak azt nem mondták meg, mikor, és persze azt sem, hogy ennek mi az ára. Hogy a gazdagságot nem adják azonnal és ingyen.

Amikor az angolok zöld gyepét irigylő francia megkérdezte, mi a titka, az angol azt válaszolta: – A dédapám felásta a kertet, és fűmagot vetett. Azt aztán mindennap gondosan locsolta, és havonta nyírta. Ezt tette a nagyapám, az apám, és ezt teszem én is. Ez a csodás zöld pázsit titka.

A magyar azonnal akarja a tökéletes pázsitot. És ha nem sikerül, csalódott. És nem tud semminek örülni, csak panaszkodik, panaszkodik, végeérhetetlenül, szüntelenül – és persze mindig másokat hibáztat.

A választási kampányok idején ráadásul a pártok is meglovagolják ezt a helyzetet. A jobboldal szerint a balosok, a baloldal szerint a jobbosok lopták el az emberek kenyerét. Aki eddig sírt, most már ordít, fenyegetőzik, és az öklét rázza. Erről szól a kampány.

A buszon, az utcán, a boltban, a munkahelyen... és persze a közösségi oldalakon. A napokban valaki posztolta, így szótagolva, csupa nagybetűvel: KOR-MÁNY-VÁL-TÁST! SZE-GÉ-NYEK VA-GYUNK! NEM ÉR-TI-TEK? SZE-GÉ-NYEK VA-GYUNK! A bejegyzés fölött egy cikket közölt, amely szerint megkérdeztek 150 migránst, akik azt nyilatkozták: nem akarnak Magyarországra jönni, mert ez egy szegény ország, nem ad annyi pénzt, mint a németek.

No, történetesen tudom, az illető egyáltalán nem szegény... szép háza van egy dél-alföldi városban, tóparti telke a város szélén, ahová saját autóval jár ki – nem kapálni, fényképezni! És a fotókat rendszeresen megosztja.

Az ördög nem hagyott nyugodni. Válaszoltam neki. Megírtam, hogy én nem érzem magam szegénynek. Megvan mindenem, amire szükségem van. Persze, megdolgozom érte, de én boldog vagyok és elégedett. És ha esetleg feleslegem keletkezne, azt inkább a magyar hajléktalanok, vagy kárpát-medencei nemzettársaim javára ajánlanám fel. Hogy erre mit kaptam, azt inkább nem írom ide – elsápadna a nyomdagép...

És miért is beszélnék akkor ezeknek az embereknek azokról a „javakról” amelyeknek nincs ára, pénzért nem megvehetők, és mégis igazán boldoggá azok tesznek?

Azt hiszem, kemény hónapok következnek. A választásokig, és utána is. Mert aki nyer, annak nem bocsátanak meg. Itt a küzdelem a húsosfazekak körüli jobb helyekért folyik. A haza, a nemzet, a polgárok? Hja, kérem, az mellékes. A szükséges rossz.

Igaz is: mit tud a polgár? Semmit. Mostanában attól tartok, ez igaz.

A harag napjait éljük. Pedig lehet, jobban járnánk, ha a szeretet, összefogás, türelem vezérelne bennünket. Csakhogy abból nem lehet yachtot, villát, hatalmat venni.