A kapanyél is elsülhet

Nem szeretnék megsérteni egyetlen nemzetet sem, de valahogy értetlenül állok néhány európai nemzet szégyenteljes, megalázkodó vergődése előtt. Elsősorban két olyan nemzetre gondolok, mint a francia és a német. Feltehetném a kérdést bárkinek: lehet-e az európai kultúrát elképzelni mondjuk a francia építészet, a képzőművészet, az impresszionisták vagy Rodin nélkül? És a zeneművészetet Bach, Mozart, Beethoven, Wagner, az irodalma Goethe és Schiller nélkül? Mindezek keblet melengető nemzeti büszkeség forrásai kellene, hogy legyenek. Ehelyett mostanság ezek a nemzetek a globális liberális szenny mocsarában fetrengenek. 

Egy korábbi jegyzetemben kifejtettem, hogy az egyik kedvencem a világhálón a villámcsődület. Nem ismétlem önmagam, csak emlékeztetem a kedves olvasót, hogy ezekben a legtöbbször az olasz szerzők mellett a francia és német alkotók klasszikus számai hangzanak el. Olyan villámcsődületeket is látok szinte naponta, ahol több százan, sőt olykor ezren is bekapcsolódnak a produkcióba. És éneklik önfeledtem nemcsak az Örömódát, hanem az egyházi dalokat is. (Lásd, halld: Alleluja!, Gloria in excelsis Deo!) 

Sehogy sem tudom megmagyarázni önmagamnak azt, hogy miközben az utcán, várótermekben, bevásárlóközpontokban egyházi énekek hangzanak el (és nem csak karácsonykor!), a megmaradt francia és német templomok üresek. Ismétlem: a megmaradtak, mert csak a Mindenható tudja számon tartani, hány hajlékát zárták be, alakították át. (Figyelem: ezres nagyságrendben!) Még jó, ha valamilyen művelődési központtá, mint kiállító- vagy zeneterem, esetleg kép- vagy könyvtér. A legtöbb mecset lett, de van olyan is, amely egyszerű ivóvá (mondjuk ki bátran: közönséges kocsmává) degradálódott. Isten egykori felszentelt hajlékában tivornyáznak. 

És ezekben az országokban nem akad egy állami szerv, egy párt, egy csoportosulás, amely felvenné a porba, sárba taposott nemzeti színű zászlót. Pedig a 18 században a francia nacionalizmus volt az egyik ok (az idegen, osztrák királynő elleni gyűlölet), amely kirobbantotta a „nagynak” kikiáltott polgári forradalmat. Azt az igen véres megmozdulást, a világtörténelem első (jakobinusnak nevezett) terrorját, amely egybe forrasztotta Frankhon ugyancsak sokféle nemzetiségét, és az Ile de France-ban beszélttől alaposan eltérő nyelveket. Akkor Franciaország (Napóleonnak köszönhetően) mindössze negyedszázad alatt Európa ura, majd száz év múlva világuralomra törő nagyhatalma (lásd a világ második legnagyobb kiterjedésű gyarmatbirodalmát), a francia pedig az egyik világnyelv lett.

Hasonló a helyzete a valaha, a 20 század elő évtizedében, majd az 1930-as években a világ második gazdasági hatalmává fejlődött, a Poroszország egyesítette Németországnak. Igaz, ez az állam Hitler diktatúrája alatt nem békés, hanem háborús célokra, az európai népek leigázására, illetve népirtásra használta fel hatalmas gazdasági és szellemi potenciálját. De viszonylag rövid idő alatt kiheverte a háborúk és a két megalázó békeszerződés sokkját, ismét felküzdötte magát a világ élvonalába. Még a keleti és a nyugati rész közel ötven éves különállása ellenére is. 

Most mindkét ország óriási gondokkal küzd. Elsősorban az illegális migráció terhe alatt nyög. Oda jutottak, hogy a globalista balliberális nyomás alatt kénytelenek behódolni az Európai Unió elnemzettelenítést célzó politikájának. Miként? Meghamisítva (átnevezve) egyházi ünnepeket (karácsony), eltüntetve a közterekről a keresztény egyházi jelvényeket (keresztek, szobrok), saját országikban másodrangú polgárokká degradálva a lakosságot olyan kerületekben, ahol a muszlim többség törvényei szerint ítélkeznek.  Az állandó terrorveszélyről nem is szólva. 

Azt hiszem, nem csak én kérdem: meddig lehet ezt tűrni? Talán sokáig, de egyszer a puliszka is felrobbanhat, a kapanyél is elsülhet!