A Központi Szálló százhuszonöt éve

PUSKEL PÉTER mesél

Az aggályoskodókat mentem megnyugtatom: ez a középület nem tartozik szorosan az aradi palotákhoz. Kakukktojás a sorozatban, de ha lakóháznak épült volna, biztosan vitathatatlan helye lenne az érdekes palotákról és lakóikról szóló „mesékben”.

Impozáns, két utcára néző hatalmas épület, méltó ékessége Arad belvárosának. Mivel „megszületése” óra rendeltetéseinek száma szinte nyomon követhetetlen, nyugodt szívvel emelhetjük be a tisztes korú, eseménydús paloták sorába.

Hogy szállodaként mennyire vehette fel a versenyt a régió hasonló „titánjaival”, a nagyváradi Sas-palotával, a szatmárnémeti Láncos-házzal vagy a debreceni Aranybikával, az merőben más kérdés. A Fodor–Reisinger építészpáros tervezte, 1894-ben átadott épület, ha külsőleg egy picivel szerényebb is a fentebb említett ingatlanoknál, remekül illeszkedett be a századfordulós aradi főutca karakterébe és hangulatába.

Reisinger Sándor és Fodor Dezső társulásához hasonló csapatmunkát csak a Komor Marcell–Jakab Dezső, vagy a színháztervező Felner és Hellmer kettős esetében emlegethetek. Ez utóbbiak ugyan Aradon nem jutottak megrendeléshez, de a mai Magyarország területén és Erdélyben annál inkább. És csodálatos létesítmények őrzik nevüket, tehetségüket.

Aradon a 19. század végén remek építészek dolgoztak, a városvezetés elsősorban rájuk számított, amikor új ingatlan megtervezéséről esett szó.

Szóval a „Központi”, valóban a főutcai sétány közepére épült hatalmas vendégfogadó a kor hazai viszonyai között rendkívül modernnek ígérkezett.

Csermák Ágoston szállodában érdekelt üzletember volt a megbízó és az első tulajdonos. Természetesen arra törekedett, hogy megtörje az addigi sztárszálloda, a Fehér Kereszt egyeduralmát. Vízvezeték, villanyvilágítás akkoriban már alapfeltétele volt a komfortnak. Külön rendezvénytermet is építettek, télikertet, elmozdítható üvegfedéllel, ami korábban nem volt „divat” Aradon. Sőt, a tulajdonos kijárta, hogy minden vonathoz a szálloda rendelkezésére álló külön bérkocsi szállítsa a vendéget.

Azt már mondanom sem kell, hogy ez a palota is saroképület (a volt Salacz, ma Alecsandri utca felé), mint szinte mindenik aradi társa.

A földszinti tágas kávéház hamarosan az aradi hírlapírók egyik kedvenc találkozóhelye lett.

Érdekes epizódja volt a helyi szállodai életnek a vendégek névsorának igen gyakori leközlése a napilapokban. Akkoriban ez még nem számított a személyi szabadság megsértésének. (Természetesen csak abban az esetben, ha a vendég nem ragaszkodott az inkognitóhoz.)

A vendégfogadók ugyanis ezzel a módszerrel reklámozták szolgáltatásaikat. A Fehér Kereszt viszont ebben verhetetlennek tűnt, de az új létesítmény is, működése közel száz évén át, neves személyiségek százait tudhatta vendégének. Elég, ha most csupán a román repülés úttörőjét, Aurel Vlaicut említem, aki aradi légi bemutatója (1912. július 14.) előtt nemcsak megszállt a Központiban, hanem annak előcsarnokában közszemlére állította saját konstrukciójú gépmadarát, amit ezrek kerestek fel.

George Enescu gyakori aradi fellépései (1923,1927, 1931, 1936, 1938, 1942, 1943) során mindig itt szállt meg. Nem kevésbé Bartók Béla, aki ugyancsak itt készült fel aradi koncertjeire 1924-ben, 1926-ban és 1927-ben.

A két világháború közötti rövid jó két évtizedet beárnyékolta a gazdasági válság.

A szállodaipar is megsínylette ezeket az éveket. Az új tulajdonos, Kaufmann Mátyás azzal próbálkozott, hogy az üresen maradt szobákat kiadta cégeknek, bankoknak. Így költözött az épület emeletére a korábbi Takarékpénztár és az Erdélyi Bank mellé a Marmorosch Bank aradi fiókja.

A homlokzat ormán az éles szemű ember még kiolvashatja a tatarozásokat átvészelt egykori magyar nyelvű cégfeliratot. Sőt, az aradi színház belső munkálatai miatt itt talált a ’30-as évek végén „otthonra” a két évadon át működő Magyar Kamaraszínház. Nyilván ehhez a földszinti csarnokot át kellett alakítani.

A második világháború utáni években a színház földszintjén berendezkedett a város legnagyobb élelmiszerboltja.

Az aradiak „Nagy Alimentárának” nevezték a korabeli szocializálódás egyik sajátos helyi központját. Nyugodtan kijelentem, hogy ennek az üzletnek a csarnoka akkoriban az olcsó szórakozás „netovábbjának” volt tekinthető. Igazi „aradicum” volt a nehéz, nincstelen időkben. Állóhelyes kávézója a találkozás, a beszélgetés, az információcsere szinte nélkülözhetetlen helyének számított. Aki végigment a korzón, az egy feketére, esetleg egy találkozásra bizonyára betért. Az alapvető élelmiszerek bevásárlása szinte a második helyre szorult, pedig a földszintet betöltő üzlet kiképzése és bútorzata nagyon hasonlított az akkoriban szovjet modellnek tekintett üzlettípusra.

De ki törődött ezzel akkoriban?

Örvendtünk a kávénak, s az itt-ott elhangzó magyar szónak. Még inkább, ha sikerült a pult alól valamihez hosszú sorállás nélkül hozzájutni.

A rendszerváltás után az „Alimentára” is megszűnt.

Jó ideje ismét bank székhelye az egész épület. Az olasz érdekeltségű SanPaolo Imi Bank főépülete költözött ide, majd pár éve csupán „második” székhelye a patinás épület a banknak. A főközpont Bukarestbe tette át a székhelyét.

A szálloda már a múlté, sorsa történelem. S az említettekből mindnyájunk számára, akik szeretjük a várost, az a haszon, hogy gazdái az épületet rendbe tartják, és kifelé nem látszik rajta (mint a legtöbb bérpalotánkon) az idő kíméletlen vasfoga.

És ennek örvendenünk kell.