A megbecsülés időszakai

Az értékes embereket addig kell megbecsülni, amíg élnek. Amikor az értékes emberek munkáját csupán halálukat követően fedezik fel, az szerintem enyhén szólva is gusztustalan.  

Mert hát mitől lett jobb az, amit az illető csinált egy közösségért, miután eltemették? Külön mérték- és értékrendszer létezik temetés előttre és utánra? Amíg élsz, gyűlöllek és szapullak a háttérben, ha meghaltál, akkor eljátszom, mennyire szerettelek, becsültelek életed során?

Úgy tűnik, igen, és nem csupán Aradon, de ez másik kérdés.

Most konkrétan Pávai Gyula posztumusz Kölcsey-díjára gondolok. A díjátadáson állítólag elhangzott, hogy az Egyesület szabályzata szerint nem kaphatja meg a kitüntetést, aki ott tisztséget tölt be, eddig rendben. Pávai Gyula tavaly Arad díszpolgára lett, posztumusz. Nagyszerű.

Csakhogy szerintem Pávai Gyula munkáját, sikereit addig kellett volna elismerni, amíg élt, mert ha élne, lehet, egyik-másik kitüntetést át sem veszi.

Csakhogy Pávai Gyula érdemeit ebben a városban egy széles véleménymeghatározó, több szempontból befolyásoló, kultúrdirigens, szubjektív értékmeghatározó réteg nem akarta elismerni. Mivel Pávai Gyulával évtizedekig remek barátságot ápoltunk, megengedhetem magamnak, hogy neve, személye, munkája posztmortem megsértése nélkül véleményt nyilvánítsak a dologról.

Pont azért, mert jó barátságban voltunk akkor is, amikor Aradon „sikk volt” Pávait utálni és betartani neki. És ebben a kijelentésben, tessék elhinni, semmi túlzás nincsen. Pávai kölcseys fénykorában valóban sikk volt lefitymálni munkáját, eltiltani gyerekeket a színpadi próbákról, nem meghívni a nála tanult versmondókat, betartani előadásnak, műsornak, kiszállásnak, és sorolhatnám még a szervezett ellendrukkerek módszereit. Aki Aradon annak idején színházba járt, némi közösségi életet élt, tudja, hol, és főleg kik körül húzódtak meg ezek a határvonalak, engedtessék meg, hogy neveket ne említsek, mert úgysem tudnám bizonyítani, hisz ezekről nem készültek írásos feljegyzések.

Pávai Gyula és az aradi magyarság szerencséjére azonban voltak szülők, színházkedvelők, értelmiségiek, egyszerű aradi magyarok, akik nem ültek fel az áskálódásnak, hanem teljes mellszélességgel támogatták a Kölcsey Színpadot és annak vezetőjét, magát a munkát, amit végeztek, függetlenül a személytől.

Emléke sértése nélkül megjegyezhetem, hogy nem volt könnyű ember. De ki az? Aki viszont el tudta választani a személyiséget a munkától, azzal Pávai Gyula rendre kijött. A hullámvölgyekkel együtt, ilyen a mi esetünkben is előfordult, de aztán egy október 6-i követségi fogadáson tisztáztuk a dolgokat, és mosolyogva váltunk el egymástól.

Most, a díjátadást követően, a korábbi egyesületi események, könyvbemutatók beszámolóit látva úgy érzem, hogy a Kölcsey Egyesület környékéről, hullámtarajáról jó néhány embernek arrébb kellene állnia. Nem másért, csak a következetességért, saját magukért. Aki akkor nem szerette Pávait, az most ne ájtatoskodjék az emléke körül, ne akarja lemosni a korábbi tetteit, amiket munkája ellen vétett. Mert sajnos, kifele, a közvéleménynek előszeretettel gyúrták össze az embert a munkájával, ez utóbbi kárára.

A halál nem egy ellenszenvlemosó gyógyír, ami tiszta lapot biztosít az elkövetkező évtizedekre.

Az önbeképzelt tiszta lap inkább egy fekete, lemoshatatlan pecsét, amely napfény hatására világít.

Hát ezért javaslom az árnyékot.