A mi Salaczunk

Múlt héten számoltunk be arról, hogy felállították Aradon (a Bábszínház közelében, az Ilarie Chendi, Alecsandri, Salacz Gyula és Püspökség utcák kereszteződésében lévő kis téren) Salacz Gyula volt aradi polgármester szobrának talapzatát. Csütörtökön a szobor is a helyére került.

Az ünnepélyes szoboravatásra november 17-én, szombaton délben 12 órakor kerül sor – remélhetőleg sok múltat tisztelő aradi polgár jelenlétében.

A mi Salaczunk

 

 A városok fejlődése, időszakos stagnálása vagy lemaradása aligha függetleníthető a mindenkori polgármesterektől. A hazai települések történetére minden időszakban rányomta bélyegét a közösség sorsát mindennél előbbre helyező, vagy csupán a mandátumának zökkenőmentes kitöltését, klientúrájának kiszolgálását szem előtt tartó polgármester.

A városépítő vezetők nevét megőrizte az utókor. Kerületeket, utcákat, iskolát, alapítványt neveztek el róluk. A legjelesebbek emlékét szobrok is őrzik.

Ilyen megbecsült városatya volt Temesváron Telbisz Károly, Marosvásárhelyen Bernády György. Debrecenben Simonffy Imrét, Szegeden Pálffy Ferencet és Somogyi Szilvesztert tartják a város életében gyökeres változásokat hozó, hosszú ideig regnáló polgármesternek.

Marosvásárhelyen Bernády Györgyöt kétszer is megválasztották a város élére. Másodszorra a két világháború között, amikor parlamenti képviselői mandátumhoz is jutott. Elkötelezett közéleti emberként mindent elkövetett, hogy az egyedi művelődési palotával, gyönyörű szecessziós közigazgatási épülettel ékesített vidéki városka kinője vidéki jellegét és vezető szerephez jusson a régióban.

Telbisz Károly 1885–1914 között közel három évtizedig állt Temesvár élén. Az ő vezetése alatt vált modern nagyvárossá.

Nekünk, aradiaknak is volt egy ilyen nagy formátumú, gondolkodásban jócskán a kortársai előtt járó városvezetőnk: Salacz Gyula (1832–1915).

Huszonhat évig (1875–1901) töltötte be a polgármesteri tisztet, s ilyen összehasonlításban az említett városvezetők képzeletbeli dobogóján a harmadik helyet foglalja el.

Első testvérvárosunk, Gyula is magáénak érzi, hiszen ott látta meg a napvilágot 1832. január 31-én. Édesapja a Wenckheim uradalom ügyvédje volt, így érthető, hogy iskoláit is szülővárosában kezdte el.

A szabadságharc idején igen fiatalon nemzetőrnek jelentkezett, alig 17 esztendősen már hadnagy, s az aradi utcai harcok résztvevője. (Az Arad Megyei Múzeum ’48-as ereklyegyűjteménye őrzi nemzetőri karszalagját és kék posztóból varrt, piros zsinórral díszített atilláját.) Bár később Perczel Mór seregében is harcolt, könnyen elképzelhető, hogy az aradi csata volt az a mozzanat, amikor a Maros-parti város belopta magát a szívébe. A tanulmányait befejező gyakorló ügyvéd ugyanis 1861-ben Aradon próbált elhelyezkedni, és gyorsan emelkedett a ranglétrán. Tiszti főügyészként már tanújelét adta azoknak a kvalitásoknak – igazságszeretet, állhatatosság, törvénytisztelet –, amelyeket később hosszú polgármesteri pályájának gyakorlatában kamatoztatott. Népszerűsége gyorsan emelkedett és senki számára nem számított meglepetésnek, amikor 1875-ben betegeskedő elődje, Vörös Pál utódja lett a polgármesteri székben: egyhangúsan választotta meg a tanács.

A későbbi választások során sem igen akadt méltó ellenfele erre a posztra.

 

Nagyvonalú városfejlesztési koncepció

 

Salacz gazdaságilag gyorsan fejlődő, erőteljesen polgáriasodó várost, ám közügyeiben a feudális szemlélet számtalan bélyegét viselő közigazgatást örökölt. A városvezetésben pedig azt a „hagyományt”, hogy ütemesen váltogatták egymást a német, magyar, szerb, majd csak a magyar és német polgármesterek.

Az új polgármester talán az első városatyák egyike volt, akinél a rátermettség és a becsületes munkavégzés számított elsődleges kritériumnak. Felekezeti szempontból nem táplált előítéleteket. Például Róna Józsefet kérte fel a Szentháromság-szobor elkészítésére.

Arad városának és polgármesterének demokratikus és toleráns szemléletére a korábbi, de a későbbi időkből is találunk példát. A román ortodox templomot Czigler Antal tervezte, a belvárosi római katolikust viszont az ortodox Tabakovits Milán.

Salacz negyedszázadot meghaladó regnálása alatt olyan mélyreható változáson ment át Arad, amelyhez foghatót talán csak a cikk elején említett jeles „kollégák” produkáltak, de előnyösebb helyzetből induló városokban.

A széles látókörű polgármester úgy akarta Arad kulturális felzárkózásának feltételeit biztosítani, hogy megőrizve a város kiemelten iparos és kereskedő jellegét, az iskolahálózat bővítését és kultúrintézmények létrehozását helyezte előtérbe. Ezt azért szeretnénk kihangsúlyozni, mert több erdélyi városban – Kolozsvár, Nagyszeben – az iparfejlesztést azokban az években egyfajta szellemi gátként fogták fel, és lehetőleg a közeli kisvárosokba „száműzték.”

Salacz polgármestersége kezdetén már nagyvonalakban felépült a városháza, állt a Királyi Főgimnázium és az új városi színház, de a közoktatás többi jelentős helyi intézménye csak ezután kezdte meg a működését: a felsőkereskedelmi, a fa- és fémipari iskola, a fiú polgári. Az új színház 1883-ban leégett, s újjáépítése az akkori viszonyok között hatalmas anyagi erőfeszítést igényelt.

Ebben az időszakban számos civilszervezet alakult, közöttük is a város közművelődési életének kovásza, a vértanúk emlékének megörökítését sürgető Kölcsey Egyesület. Természetes, hogy a vesztőhelyi obeliszk, majd a Szabadság-szobor felállítása is a Salacz-korszak maradandó emléke. S ha már a szobroknál tartunk, nem maradhat ki a felsorolásból Erzsébet királyné gyönyörű mellszobra, amelyet kezdeményezésére a város egyenesen Zala György műterméből vásárolt meg. A volt megyeháza (ma Continental-Forum szálló helye) kertjében elhelyezett ülőpados szobrot 1901-ben állították fel. (Jelenleg a mellszobor a Makói Múzeum udvarán látható.)

Kitartó munkával a város első embere, hatáskörén belül, megreformálta a helyi közigazgatást: csökkentette a bürokráciát, megszüntette a tisztviselő karban eluralkodott nepotizmust. A hivatalnokoktól szigorúan számon kérte a törvények betartását, a lakosság érdekeinek érvényesítését.

Salacz idejében a városházi közgyűlések mindig heves vitával jártak, mert ellenlábasai sokáig azt próbálták elhitetni, hogy a polgármester a fellegekben jár, elképzelései kivitelezhetetlenek, ráadásul növelik a lakosságra háruló terheket.

Salacz azonban nem egy patriarchális, unalmas városban gondolkodott, ahol csupán az számít „eseménynek”, ha befut a fővárosi gyors, vagy néhány híres ember tiszteli meg látogatásával Aradot.

Megválasztása idején a belvárost még keresztül-kasul szabdalták a Maros holtágai. Elterelésük, illetve betemetésük az ő ideje alatt fejeződött be.

Ekkoriban építették ki a Maros-parti gátrendszert is. A vezetékes ivóvíz bevezetése, az angol és skót szakemberek bevonásával végrehajtott csatornázás, a víztorony megépítése szintén polgármestersége idején történt.

Az európai közvilágításban úttörő szerepet játszó Temesvár példáján felbuzdulva kezdeményezte az utcai villanyvilágítás bevezetését, noha a gázgyári szerződések még érvényben voltak.

Kitartóan sürgette a főutca arculatának kialakítását. A vasútépítés környezetformáló szerepét is felismerte, és támogatta Boros Béni mérnök terveit a helyiérdekű vasutak létrehozásában. A vasúti társaság székhelyét, a Csanádi palotát, valamint a pénzügyi igazgatóságot (ma Vlaicu egyetem) az ő javaslatára tervezték az új városháza két oldalára.

Az 1890-es években Arad régióközpont szerepe hangsúlyosabbá vált. Ezt a fővárosban is érzékelték és értékelték. A várost érte az a megtiszteltetés, hogy megrendezhette a vidék első nagy gazdasági kiállítását. A tanács ezt jó érzékkel a Szabadság-szobor felállítását megelőző hetekre, hónapokra időzítette. A nyári-őszi hónapokban több ezer ember fordult meg Aradon. Többször látogatott el Aradra például Jókai Mór, Krúdy Gyula. A szoboravatás egyik díszvendége Munkácsy Mihály volt, akinek a polgármester a városháza egyik legtágasabb irodáját alakíttatta át vendégszobának.

Egyéb pozitív következményei is voltak Arad gazdasági és közéleti előretörésének.

Weitzer János osztrák gyáriparos a legmegfelelőbb időben döntötte el, hogy vagon- és gépgyárát a vértanúk városában nyitja meg. Ez volt az a mérföldkő, ahonnan számíthatjuk Arad iparvárosi jellegének kialakulását.

 

Tévedni emberi dolog

 

Polgármesterségének 26 éve alatt nyilván voltak téves döntései, de csak egyszer követett el olyan hibát, amely kedvezőtlen fényt vetett az általa vezetett városra. Akkoriban történt ez, amikor a Szabadság-szobor kivitelezésének egyes részleteit kifogásoló hangadó tanácsosok azt indítványozták, hogy a város tartsa vissza a művésznek, Zala Györgynek járó honorárium utolsó részletét. Ezzel okot szolgáltattak egy országos visszhangot kiváltó elvtelen polémiára. Hatására a pesti lapok azt írták: Aradon a művészetet rőffel mérik, tudniillik a kifogások egyike a szobor talapzatának alacsonyságára és a Huszár Adolf-féle elgondolás módosítására vonatkozott.

Salacz azonban hamarosan felülemelkedett a kicsinyes, kekeckedő állásponton, rendezte viszonyát az alkotóval, és a mesterségesen keltett vihar hamarosan elült.

 

Járdát, közművesítést Aradnak!

 

A nagyon rossz városi utak – állapotuk az 1844-es árvíz után tovább romlott – tervszerű feljavítása Salacz Gyula polgármestersége idején kezdődött el. Az utcák egy részét kőburkolattal fedték, de már folyamatban volt a belváros járdaszigeteinek az aszfaltozása is.

Salacz 1894-ben újra bizonyította a műszaki fejlődés iránti nyitottságát. Megegyezett F. J. Mayer brit vállalkozóval, a Hughes és Lancaster cég képviselőjével, illetve a skót Dunne § Watson Achitects céggel az akkoriban a legkorszerűbbnek tartott csatornázási és vezetékes ivóvízrendszer bevezetésére, a víztorony felépítésére.

A Shone-féle csatornázási hálózat alkalmazása vidéken ugyancsak egyfajta műszaki premiernek számított. Erdélyi viszonylatban mindenképpen!

Hosszú évtizedekig kifogástalanul működött, noha kiépítésekor aligha számíthattak a város majdani lélekszámának megkétszereződésére. A hálózat korszerűsítése, a régi vezetékek cseréje csak az utóbbi években kezdődött el.

A Shone rendszer bevezetésének 120. évfordulójára érdemes lenne a mai városvezetésnek komolyan foglalkoznia ezt a konstrukciót tudatosító ipari emlékmű felállításával a Crişan utcával szemközti zöldövezetben, ahol a város megmaradt három csatornázási szellőztető tornyának egyike áll.

Az ipari emlékek vonatkozásában a korábbi évek városvezetését már eddig is pótolhatatlan mulasztások terhelik.

 

Salacz, a politikus

 

Egykori 48-asként a polgármester a kiegyezés után se adta fel elveit, bár reálpolitikusként nyilván felismerte, hogy a város érdekeit egyeztetni kell a dualista kormányzás céljaival. Ezt azonban Salacz nagyon finoman, kiváló politikai érzékkel tette, sose tévesztve szem elől azt, amivel Arad „tartozik” a szabadságharc és mártírjai emlékének. A Zala-szobor átadási ünnepségeire érkező vendégek fogadásán zokszó nélkül lenyelte a „keserű galuskát.” Az akkori Magyarország szellemi elitje ugyanis magas szinten képviseltette magát, de a politikai és katonai vezető réteg – bizonyára az uralkodóház iránti lojalitásból – testületileg távol maradt. Beszédében a vértanúk iránti gyász kifejezése mellett („a vértanúk áldozta nem volt hiábavaló, mert végül megvalósult Magyarország szabadsága”) a megbékélés hangja is kiérződött. Ferenc Józsefet magasztos gondolkodású, lovagias királynak nevezte.

Később ismét tanújelét adta reálpolitikai érzékének. A Kossuth-asztaltársaság 1899-ben gyűjtést kezdeményezett egy Kossuth-szobor felállítására. Az engedélyt az adott politikai helyzetben a polgármester csak két hónapra adta meg, ami nyilván roppant rövid idő lett volna, de az egyik legbefolyásosabb helyi politikus, Barabás Béla az aradi lapokban közölt lelkes hangú felhívása viszont már lehetőséget nyújtott a gyűjtési idő végtelen meghosszabbítására.

 

Salacz, az ember

 

Kevés információnk van arról, milyen lehetett a polgármester civilként a hétköznapokban. A korabeli sajtó meglehetősen szűkszavúan tért ki a hivatalon kívüli városvezető hétköznapjaira. Erre is találni magyarázatot. Vérbeli jogászként Salacz mindent a törvényesség szűrőjén át vizsgált.

Az újságírókkal szemben meglehetősen tartózkodóan viselkedett: igényt tartott arra, hogy a városházi tudósítások szó szerint jelenjenek meg. Emiatt sokszor vitába keveredett az Aradi Közlöny tulajdonos-főszerkesztőjével, Stauber Józseffel, akivel mellesleg baráti viszonyt ápolt. Stauber lapja megírta, hogy a polgármester a város érdekében olyan takarékos volt, hogy amikor szülővárosában, Gyulán lebontották a lovardát, Salacz potom áron megvásárolta az épület tetejét az épülő aradi nyári színkör részére azzal az indoklással, hogy „majd Tabakovits hozzá tervezi azt, ami még kell.”

Pályafutása utolsó szakaszában, 1900 novemberében megkapta az uralkodótól a III. osztályú vaskorona lovagrendet és az „endrődi” nemesi előnevet.

Salacz Gyula politikai pályafutása ezzel a királyi elismeréssel még nem ért végett. 1901-ben ugyanis megválasztották Arad országgyűlési képviselőjének. Ekkor mondott le polgármesteri tisztségéről. Utódja Institoris Kálmán lett.

Mandátuma lejárta után, míg egészsége engedte, az ACSEV Takarékpénztár tanácsosaként tevékenykedett. Még életében érte az a tisztség, hogy megválasztották a város díszpolgárának (1910) és utcát neveztek el róla.

Családi életéről szegényesek az információink. Négy gyermekük született: Gyula, Iván, Erzsébet és Ilona. Felesége, Salaczné Keller Ilona fiatalon elhunyt. Gyula fia Eleken a járási közigazgatás jegyzőjeként dolgozott, nem sokkal édesapja előtt halt meg. Akkoriban már az egykori polgármester Világoson élt, veje, Faragó István főszolgabíró gondozásában. Évek óta betegeskedett, s végelgyengülésben, szellemi leépülésben nem is fogta fel legnagyobb fia halálhírét.

 

„Ledőlt az öreg tölgy”

 

 Minden idők eddigi legeredményesebb aradi polgármestere 1915. július 17-én hunyta le örökre a szemét Világoson. A gyászszertartást a Felsőtemetőben Monnay Ferenc plébános tartotta. Angel István főjegyző a „Ledőlt az öreg tölgy” mondattal kezdte el a város nevében elhangzó búcsúbeszédét.

A korabeli beszámolók szerint az aradiak népes serege kísérte el utolsó útjára Salacz Gyulát. Pedig sokan már csak hírből ismerték. Háborús időket élt a város, amikor a frontokon ezrével hulltak el a katonák, és szinte minden család gyászolt valakit.

Utódjai, Institoris Kálmán és Varjassy Lajos szintén tehetséges és ambiciózus városvezetők voltak, de annyit nem tudtak tenni a városért, mint jeles elődjük.

Salacz érdemeit aligha lehet a történelem szőnyege alá seperni. Örvendetes, hogy ezt a mai tanácsosok is elismerték.

A városháza folyosóját díszítő Salacz-portrén kívül a nevét viselő utca közelében felállítandó büsztje az utódok méltó tisztelgése egy kiváló ember előtt, aki a közszolgálatot mindennél előbbre tartotta.