A nacionalizmustól a xenofóbiáig

Olvasom a lapban Hollai Hehs Ottó eszmefuttatását a nacionalizmusról. Magam, több generációval egyetemben abban a korban nőttem fel, amikor a kommunista ideológia a nemzetköziséget hirdette világmentőként. Minden politikai jellegű összejövetelen kötelező volt elénekelni a világ proletariátusának himnuszát, az Internacionálét. De miközben a fejünket az internacionalizmus ideológiájával tömték, mifelénk a kommunista nacionalizmus megfontolt módszerességgel fokozatosan lebontotta a nemzetiségek identitástudata ápolását célzó intézményeket, egyesületeket, valamint az iskolahálózatot. Így szűnt meg Erdélyben az önálló középfokú tanintézeteink sora, valamint a Bolyai Tudományegyetem, az önálló magyar orvostudományi, majd teljes egészében felszámolódott az agronómusképző felsőoktatás. És ha netalán valaki szót emelt a hatalom intézkedései ellen, még őt fenyegette a nacionalistának számító megbélyegzés, s az avval járó retorzió. 

Örülök annak, hogy Hollai Hehs Ottó józan hangvételű írásában minden olvasó számára tisztázta, hogy az egészséges nacionalizmus nem főbenjáró bűn, ahogyan a mai globalisták is beállítják, hanem igenis erény. Tiszteletet érdemlő kiállás nemzeted hagyományai, jelképei, szokásai, anyanyelved használata mellett. Mindenki számára, legyen az magyar, román, német (szász vagy sváb), ukrán, szerb, szlovák. Mifelénk viszont a többség nacionalizmusa maga alá gyűri a kisebbségeket. Valahogy úgy értelmezték a mindenkori országvezetők, mint egykor az Egyesült Államokban, ahol a szólásmondás szerint a jó indián már a föld alatt van. Mifelénk a kisebbségeket vagy elüldözték, vagy kiárusították.

A kommunista diktatúrában akár még egy darabka nemzeti színű szalag birtoklásáért, megőrzéséért kihallgathattak bárkit, nemzeti imánk eléneklését pedig legfeljebb a református templomokban tűrték el a hatóságok. Miközben a többségi nemzet szélsőnacionalizmusát nemhogy életben tartották, de még szították is. Ez vezetett 1989 után a marosvásárhelyi márciusi pogromhoz, Aradon az 1999-es vesztőhelyi szélsőnacionalista megmozduláshoz, majd a Szabadság-szobor meggyalázásához. Az elmúlt években pedig az úzvölgyi katonai temető feldúlásához. Hogy csak néhány jelentősebb eseményt említsünk. Olyat, amely ellen a román hatóságok nem léptek fel. Sőt! Ennek tulajdonítható a szélsőnacionalista pártok gyors megalakulása és fokozatos térhódítása. 

Az, hogy a nyomozó hatóságok egyetlen esetben sem találták meg a felbujtókat, a szervezőket, az atrocitásokért felelős elkövetőket, a most tapasztalt nyílt xenofóbiához vezetett. Oda, hogy akár az ország házában is nyíltan lehet gyalázni a magyarokat, anélkül, hogy az ülésvezető megvonná a szót a fél órán keresztül ámokfutó, minősíthetetlen kifejezéseket használó képviselőnőtől. A stadionokban, a sportcsarnokokban ki lehet fütyülni a székelyföldi sportegyütteseket. Egyetlen játékvezetőnek volt bátorsága megszakítani egy találkozót a xerniofób oltyán szurkolók skandálásai miatt, de akkor sem a szabályzat értelmében járt el a szakszövetség, hanem újrajátszatta a meccset. Nemcsak a Kárpátokon túl, hanem mát Erdélyben, a Bánságban is vannak ilyenfajta megnyilvánulások! (Lásd Resicabányán az ott győzedelmeskedő csíkszeredai focistákat és edzőjüket becsmérlő bekiabálásokat.)

Szóval, mindaddig, amíg akár pontosan megfogalmazott, nem (hazai szokás szerint) többféleképpen értelmezhető törvénnyel, rendelkezéssel szabják meg azt a határt, amely elválasztja az egészséges, nemzettisztelő nacionalizmust a más nemzetet, nemzetiséget lenéző, azt kisebbrendűnek, eltiprandónak ítélő xenofóbiától, addig nem várhatjuk el a toleranciát a tömegek részéről. Ehhez viszont teljes szemléletváltásra lenne szükség. Mindenek előtt a társadalom vezető rétegeiben.