A Rácfertálytól Hollywoodig

Néhai Kovách Géza mondta egyszer: a helytörténeti évfordulók arra jók, hogy az emberek emlékezzenek és emlékeztessenek azokra, akiknek köszönhetően büszkék szülőföldjükre és elődeikre.

Ebből a megközelítésből igazán örvendetes, hogy tavaly tetten érthetően is többet tettünk nagyjaink megismertetéséért, mint korábban évtizedekig.

De jutott bőven a megemlékezésekből e páros esztendőre is.

A vasútállomás február 1-jei centenáriuma, s egy nappal korábban Salacz Gyula, a 26 évig tevékenykedő, városépítő polgármester születésének 180., illetve Jávor Pál születésének 110. évfordulója nem sikkadhat el nyomtalanul.

Salacz szobrot érdemelne, hiszen hozzá mérhető – gondolkodásban és eredményességben korát jócskán megelőző – városvezető talán csak a temesvári Telbisz Károly, illetve a marosvásárhelyi Bernády György volt.

Nem tagadom, Jávor egyik kedvencem, sokat írtam róla, aradi éveinek számos apró, talán kevésbé jelentős mozzanatát felkutattam.

Népszerűsége a régi aradiak, és nemcsak a magyarok körében utolérhetetlen volt. Pedig akkoriban kevesen tudhatták, hogy földink a Rácfertály legszélső utcájának egyik kicsi házában látta meg a napvilágot, hogy szolgálólány édesanyja és édesapja között több évtizednyi (!) volt a korkülönbség. Azt meg végképp nem, hogy szerelemgyerekként társául szegődött a szegénység és a megaláztatás. Ebből szeretett volna mielőbb kitörni.

Nem csoda, hogy az Állami Főreál tanórái helyett inkább a szerkesztőségek világa, meg a mozi vonzotta, ugyanis már kiskamaszként eldöntötte, hogy filmszínész lesz. Alig 15 évesen kalandvágyból a frontra is kiszökött, ahonnan csendőrök zsuppolták haza.

Mikor végképp búcsút mondott a szülői háznak, mindössze 17 éves volt,

Bizony a népszerű művészt kevés szép emlék fűzte ifjúsága városához.

Mégse tagadta meg soha aradiságát.

Álma teljesült. A háború előtti években népszerűsége messze túlhaladta az ország határait.

A második világégés utáni éhínség csúcsesztendejében, 1946-ban tért vissza szülővárosába egy turné erejéig. A helyi magyar lap, a Jövő mellett a román újságok is naponta hirdették fellépését az ARO és a Corso mozikban. Jojou Pavelescu bukaresti énekesnő társaságában filmdalokkal kedveskedett az aradiaknak. Utána pedig az 1942-ben forgatott Életre ítéltek filmjét láthatta estéről estére a zsúfolt nézőtér közönsége.

Jávor pályáját akkor már a magyar színpadokon eljátszott számtalan nagy szerep és több mint 70 sikeres film fémjelezte. (Haláláig, 1959-ig ez a szám meghaladta a 80-at!)

Nem lehetett túl hízelgő számára, hogy egy vidéki város mozijában a vetítővászon előtt kellett énekelnie.

Büszkeségét félretéve megtette.

A háború alatti karakán magatartása, sopronkőhidai internálása, a visszatérés utáni időszakos mellőzése sok mindenre megtanította a nyakas, lobbanékony művészt. Az erdélyi turnét jelképes honoráriumért fogadta el, amelyet aztán a színészegyesületnek ajándékozott.

Aradon szeretett volna állandó filmbeli partnerével, Karády Katalinnal fellépni, de azokban a zavaros években Karády is kegyvesztett lett. Jávor nyolc napot töltött szülővárosában.

Az erdélyi fellépést követő többéves amerikai turnéja sekélyes angol nyelvtudása, elhatalmasodó betegsége miatt nem tudott kiteljesedni.

Hazatért meghalni.

A Duna TV híradója és Térkép című műsora, az aradi forgatócsoport jóvoltából, megemlékezett a Jávor-évfordulóról, szülőházáról, Aradon töltött 17 évéről.

Értesüléseink szerint a Kamaraszínpad is fontolgat egy emlékműsort.

Az egykori Kis-Molnár utca 5–7. (ma Grigore Ureche 11.) alatti szülői ház, kissé átalakítva, de még áll.