A színe és a fonákja

Egyik régi olvasóm felrótta, hogy mostanában ritkábban látja az írásaimat a lapban. Inkább a Szövétnekben közölsz? – kérdezte látható kíváncsisággal. Mondtam, hogy igyekszem megtartani az egyensúlyt. Ez utóbbi kulturális szemle, kéthavonta jelenik meg, és indulásától munkatársa vagyok. Meg hát egy folyóirat más jellegű, célzatú. Napilapunkban, melyhez megannyi szállal kötődöm, akkor közlök, mikor van mondanivalóm, főként, ha ez nem kizárólag politikai jellegű, mert azt jobban „csinálják” kollégáim. Engem, „régi nyugdíjasként”, mostanában leginkább városunk épített örökségének a megőrzése, és az itteni magyarság sorsa, megmaradásának lehetőségei foglalkoztatnak.

A megújult házak… sorozatot óvatosságból is csak 30 írásra terveztem. Sejtelmem beigazolódott. A jól indult kezdeményezés ugyanis mostanában erősen akadozik, a munkálatok csigatempóját mindenki láthatja. A főutca felső szakaszán, két utcára nyújtózó tömbházat, valamilyen okból, „félmunka” után cserben hagyta a homlokzati „ráncfelvarrást” kivitelező cég. És nem ez az első ilyen eset. (Lásd átellenben a hajdani Kárpáti-patika épületét!) Pedig közel két évig elpiszmogott egy-két munkás (!) a száz méternél is hosszabb állványerdőn.

Ismerősöm elgondolkodott, láttam, töri a fejét valamin, csakhogy „beindítson” és ajánlotta, ha az egykori „legeket”, az „aradicumokat” gyűjtöm (lásd Szövétnek augusztusi szám!), melyeknek köszönhetően „anno” nemcsak hazai viszonylatban, az élvonalbeli városok közt volt a helyünk, akkor szedjem össze ezeknek a fonákját is. Azokat a „lemaradásokat, handabandákat, amivel az utóbbi évtizedek városvezetése kiérdemelte azt a minősítést, amelyet nem is egy tősgyökeres aradi, hanem egy hosszú ideje itt élő „echt” román művészettörténész fogalmazott meg pár éve. Valahogy úgy, hogy „Arad egy nagy Mikelaka.”

Szóval mik azok az okok, tervek ígértetek, amelyek szépen és felemelően hangzottak, de aztán semmi sem lett belőlük. Így hazai viszonylatban is lemaradtunk. Arad ma „kispályás” versenyző, a legtöbb szinten.

És ez valóban nagyon fáj annak, akinek valóban szívügye ez a város.

Jelene és jövője.

Hát akkor lássuk csak…!

Szóval az egyik, mindenkinek szemet szúró „leg”, a legpiszkosabb aradi utca. A belvárosban ezt lehetetlen nem észrevenni. Ez kétségtelenül a liget felé vezető Coposu utca sarka. Az ütött-kopott Dangl-ház tetején tanyázó ezernyi vadgalamb „névjegye” vastagon áll a járdán. Néha hetekig. Különösen a liget felőli szárnyépület előtti gyalogjárón. (Az itt lévő üzletekben bizonyára hiánycikk a seprű és a lapát. A köztisztasági vállalat sem igen viseli a szíven ezt a belvárosi részt.

No, de mibe vagyunk még mindig „legek?”

Hát az ígéretekben. Ezekből akad közel annyi, mint a múlt századelőn elért pozitív megvalósításokban: az évtizedek óta „örökzöld” sláger: a vár civilkézre vétele, a régi színház sorsa, az egykori Vörös Trikó melletti focipályányi gazos telek jövője, a föld alatti parkolók (Avram Iancu tér), a belvárosi házakon, oszlopokon csüngő kábeldzsungel felszámolása, öt-tíz éves (!) késéssel átadott építkezések (Neuman Ferenc Stadion, Gyermekek palotája – Városliget, hogy csak néhányat említsek). Évekig tartott a Nagy Egyesülés Aradon felállítandó emlékműve körüli hercehurca. Aztán lett belőle az, ami a „Libelula blokk” előtti járdaszigeten látható…

A téma ezzel ki is hűlt.

Tovább is van, mondjam még…?

Megoldással jelenleg csak a hajdani MARTA autógyár sorsa kecsegtet, bár az sem a legszerencsésebb. Pontosabban merőben más, mint, amit az épület története sugall. Talán jobb a semminél…

Így jutottunk, a tanácsosok és a városvezetés politikai színétől függetlenül, több tucatnyi elsőbbség után a „kispályás, fapados” városok sorába, amelyet, Temesvár és Nagyvárad között rendszerint fel sem tüntetnek a televízió meteorológia térképén. Arad a „futottak még…” kategóriába jutott.

Nincs, vagy legalábbis nemigen számít.

Hol van már a „legek”, az „aradicumok” időszaka?!

Merthogy közben lepergett a történelem homokóráján bő száz esztendő.

Vigasztalásként szolgáljon a kevéssel beérőknek az a tény, hogy a középszerűségben viszont jeleskedünk.