A tettes

Láthatatlan ellenség fenyeget mostanában mindannyiunkat. Követ az utcán, közjárműveken, bevásárlóhelyeken, iskolákban, moziteremben, sőt, a kórteremben is. Csak a kínálkozó alkalmat lesi, hogy lecsapjon, leterítse áldozatát. Egy szabadba kiáltott tüsszentés, egy tüdőből sokszorosított köhögés, egy meleg kézfogás, egy lehetfinom csók közvetítésével ér célba, és ott azonnal munkához lát.

Beleborzong a megérintett. Az erős, a magabiztos ember is, a kevésbé ellenálló még inkább. A parányi ellenség nem válogatós. Áskálódik a torokban, feszeget az izmokban, lüktet a fejben, csapra üti az orrüreget, elreteszeli a hallójáratokat, felpumpálja a pulzust, és megugrasztja a lázmérő higanyszálát.

Igen, jól sejtik: a bacilusok hada a tettes, és ádáz támadásuktól a legdélcebbeket is kirázza a hideg. Szezonja van a meghűléses járványnak, és mintha csak a farsangra időzítette volna az érkezését, ki akarja tombolni magát. A neki ellenállók száma csekély, beleértve a háziorvosokat is, sőt, talán éppen ők a legkitettebbek a támadásnak. És folyik a küzdelem. A figyelmeztetésnek, jótanácsoknak se szeri, se száma: vitaminkúra, folyadékdús étkezés, alapos kézmosás, szellőztetés, friss levegő, ágynyugalom... Aki teheti, megfogadja. Ámbár legfontosabb a megelőzés lenne, kivédése a bajnak, amiről lehetne egyet-mást mondani. De nem elismerőleg.

A városi utcákat kotró vesszőseprűk nem alkalmasak az orr- és torokváladékok eltüntetésére, sőt, még inkább szétszórják azt a felkavart porral, hadd jusson mindenkinek belőle. A jó célt szolgáló papírzsebkendő használata a civilizált viselkedés fokmérője is egyben, ámde igencsak mellőzött portéka. A látottak bizonyítják, hogy használat után egy hanyag mozdulattal elszórják az utcán, villamosmegállókban, hisz lépten-nyomon nincs szemétkosár.

A legszembetűnőbb felkiáltójelek mégis a fehér orvosi köpenyek, amelyek nyitott szárnya ott röpköd a kórházak környékén, amikor viselőjük „csak” kiszalad néhány percre elintézni ezt-azt, vagy megbeszélni valamit a rá várakozóval. A kisegítő egészségügyi személyzet is meleg flanell munkaruhában jön-megy egyik épületszárnyból a másikba, végzi a feladatát, közben viszi-hozza a baj csíráit. És hogy a lábbeliken, a kor elvárásainak megfelelő hófehér papucsokon jövés-menés közben mi tapad meg és mit szállít a kórtermekbe, nos, laikus ember azt nem tudhatja. Biztosat csak a mikroszkóp képes kimutatni.

Senki sem vonja kétségbe, hogy a kötelező csíramentesítés, fertőtlenítés, takarítás napi feladat ott, ahol az egészségvédelem a fő szempont. De hogy a közbeiktatott ténykedések folytán szennyeződik a kéz, a ruha, a lábbeli, arról tények tanúskodnak. A beteglátogatók ételt és tiszta ruhát cipelve, utcai kabátban, csizmában nem a fertőtlenítőből lépnek a kórtermekbe, s a beteg ágyára telepedve az otthoni hírekkel meg az ölelésekkel a vírusokat is átadják a beutaltaknak.

Fertőzés miatt károsodott betegekről nemcsak régen, de napjainkban is lehet hallani. Hogy készül-e róla írásos beismerés, marad-e nyoma hivatalos papíron a fegyelemsértésnek, műhibának, a kívülálló nem tudhatja. A beteg azonban megszenvedi. És még szerencsés, ha túléli!

Röviden szólva, emberi mulasztás okozta hiba, tudatlanságból eredő vétség van bőven. Felróható bűn ez, amelyet saját és mások egészsége ellen követ el az ember. Mert semmi kétség, ő a tettes.