„A város nem fog engem elfelejteni”

Nemrég múlt el 110 év egy jeles „aradi” ember halála óta. Az évforduló nyomtalanul beolvadt a hétköznapok sűrűjébe, mint ahogy annyi fontos eseményről is megfeledkezik a hálátlan utókor.

Nem mintha a mai ember részvétlenebb lenne, mint elődjei, inkább csak közömbösebb. Arról nem is szólva, hogy milyen keveset tudunk azokról, akiknek rengeteget köszönhetünk.

A gyáralapító mecénás tehát a fenti jóslatában tévedett.

Weitzer János, alias Johann Weitzer sokat tett Aradért. Oly sokat, hogy nem csupán egy szerény, félreeső zugot illett volna róla elnevezni, hanem szobrát rég valamelyik forgalmas köztéren kellett volna elhelyezni. Mert fogadott fia volt ennek a városnak. Csakhogy ő nem az örökbefogadó „szülőtől” várta el az apanázst, hanem két kézzel juttatott a városnak és lakosainak.

Egyszerű osztrák munkásból küzdötte fel magát az iparmágnások közé. Grácban egy kovácsműhelyben kezdte, s a vasútnak, majd a hadseregnek szállított. 1862-ben vasöntődét nyitott, majd vasúti kocsikat gyártott. A vasút hőskorában hamar felfuttatta vállalkozását.

Ennek köszönhetően alig két évtized alatt hatalmasra növekedett gyártelepe tekintélyes vagyonhoz juttatta.

Az 1890-ben Aradon megrendezett dél-erdélyi ipari kiállítás sikere, no meg kedves barátja, Boros Béni aradi vasútépítő mérnök és Salacz Gyula polgármester, akivel gyakran találkozott, győzték meg arról, hogy érdemes lenne grázi nagyüzemének egy fiók vállalatát Aradon megnyitni. A polgármestert egyébként is közvetlen, rokonszenves, megnyerő modorú embernek tartotta.

Weitzer János többször megfordult városunkban, tetszett neki a hely, értékelte a helyi iparosok ügyességét és ráállt a vállalkozásra.

Sose bánta meg.

A többi már nem annyira az alapítón, mint az aradiak ügyességén és szorgalmán múlott. A gyár a város egyik jelképe lett.

A gyáriparos sokszor lejött Aradra. És egyszer úgy döntött, hogy kéri a magyar állampolgárságot. Bécsben igyekeztek erről a szokatlan és akkoriban botrányosnak ítélt lépésről lebeszélni, de a gyárost nem lehetett szándékától eltéríteni. Különben is már korábban büszkén hangoztatta: „Ich bin ein arader.” („Én aradi vagyok.”)

Az állampolgári esküt Salacz Gyula polgármester előtt 120 évvel ezelőtt, 1893-ban, a városháza dísztermében tette le.

Már korábban is mondogatta baráti körben, hogy az aradiak emlékezni fognak reá. A környezetében lévők a munkalehetőséget biztosító, a város ipari felzárkózását elősegítő gyárra gondolva természetesnek találták ezt a kijelentést.

Csak a jeles férfi halála után derült fény arra, mire célzott. Hatalmas vagyonából 4 millió koronát hagyományozott egy „nevét örök időkig viselő aradi alapítvány céljaira.” (Hogy mekkora volt ez az összeg? Támpontként, hadd említsem meg, hogy a Kultúrpalota megvalósíthatósági tervére, pár évvel később, 250 ezer koronát irányzott elő a város.)

Az alapítvány kamatai a szegény aradi polgárok fiainak ösztöndíj biztosítását, az ipariskolai oktatás, a kézműipart elősegítő intézetek létrehozását és az iparosokkal házasságra lépő szegény lányok, valamint a munkásosztály érdekeit képviselő egyletek támogatását irányozta elő.

Ilyen volt egy 19. századi filantróp nagytőkés.

Az alapítvány kamatai az 1920-as évekig sok száz aradi fiatal boldogulását segítették elő.

Weitzerről nevezték el halála után a Templom utcát (ma Lucian Blaga). Napjainkban egy lerobbant üzemcsarnok melletti parányi sikátor emlékeztet az aradiak jótevőjére.

A gyár területén felállított büsztjének sorsáról nem tudunk.