Afrika, Szahara forró lehelete

Nem tudom, készült-e valahol statisztika arról, hogy mi foglalkoztatja leginkább napjaink emberét 2022 nyarán. Egy adott pillanatban megerősödött bennem a felismerés, hogy baráti, ismerősi körben a legtöbb embert a számos területre kiterjedő bizonytalanság és a szinte elviselhetetlen, afrikai hőség zökkenti ki hétköznapjaiból, valós vagy vélt komfortzónájából.

Ilyen tartós kánikulára, a holnap kenyerét megsemmisítő aszályra még a sok mindent megtapasztalt, átvészelt nyolcvanasok sem emlékeznek. Sajnos, a számára kedvező miliőben a „kaszás” túlbuzgón végzi a dolgát, s igen gyakran halljuk, hogy x vagy y eltávozott körünkből. A minap éppen egy, mindenki által kedvelt és tisztelt román újságíró barátunk hagyott itt minket, holott most lett volna igazán ideje arra, hogy otthonról, a fotelből figyelje a világ alakulását. Ami ugyan aligha nevezhető bíztatónak.

Orvos legyen a talpán, aki ki meri mondani, hogy ez a „szaharai ajándék” nem járult hozzá számos megromlott egészségű, de sok mindent átvészelt honfitársunk korai halálához. Az óvás részükről elhangzott, mikor nem ajánlatos bizonyos korosztálynak kimenni a szabadba, ám betartani csak az képes rá, aki nincs egyedül.

Aztán sorrendben említették az orosz–ukrán háborút, annak minden várható, de mindeddig ismeretlen hatásával. A hosszú nyomtávú következmények ugyanis ezután zúdulnak a nyakunkba, bármilyen fordulat is következne be a felek fegyveres viszályában. Az energiaválság, a csillagokig érő drágaság, a bizonytalanság, a várható hét, vagy akár ennél hosszabb szűk esztendő.

És akkor még nem említettük a február óta tartó háború idején a médiák hírcsatornáin némiképp háttérbe szoruló, de most újra támadóállásba került világjárványokat. Hol a pandémia újabb hullámával, hol az egyre fenyegetőbb másik mumussal, a majomhimlővel. De biztos vagyok, hogy ezek „lecsengésével” akad a „tarsolyban” még valami, ami a gomba módra szaporodó gyógyszertáraknak és kiszolgáló iparuknak igencsak kapóra jön.

Lehet-e ilyen fenyegetettségek közepette előre nézni, jövőt, családot tervezni?

Költői kérdés, melyre még közhelyekkel sem lehet elfogadható választ adni.

Annak idején sajnáltam nagyszüleimet az első világháború viszontagságaiért. Aztán a spanyolnátha miatt, amelynek áldozata lett anyai nagymamám. Később a szüleimet szántam a második világháború okán, amikor olyan körülmények között két gyermeket kellett felnevelniük. A’40-es évek közepén aztán jött az újabb „égi csapás”, a hatalmas aszály és következményeként az országhatáron belüli népvándorlás, szegénység, infláció, majd a politikai terror és évtizedes következménye.

Ha az ember hosszú életű, sok mindent át kell élnie.

Most számos szempontból ott tartunk, ahol azokban az években. Sőt, a tartósnak látszó energiaválság újabb csapásként érint bennünket.

Valamire nem figyeltünk, a józan logika intéseire évtizedekig fittyet hánytunk.

Egyes „megmondó emberek”, ú. n. „influenszerek” most azzal „vigasztalnak”, hogy a nyár a maga perzselő, mindennapos 30–40 C-fokával majd csak elmúlik, s aztán hamarosan nyakunkon a tél. No, akkor kiderül, ki hogyan tudja kezelni az ilyen a válságlavinát. Legfeljebb pulóverben didergünk a szobánkban, és ritkában mosakszunk – mondják ezek a „nagyokosok”. Mert ugye 2022-őt írunk és nem 1987-et a „Kárpátok géniuszának” időszakát. Sajnos, ma már nyílt titok: a történelem ismétlődik. Mostanság, a 21. század derekán valakik, valahol nagyon elcseszték a dolgokat. És az Istenért sem ismerik be tévedésüket.

A megoldás egyismeretlenes.

Nekünk, aradi magyaroknak és nem magyaroknak nem maradt más hátra: át kell vészelnünk ezeket az éveket is.

Csekély vigasz, hogy ebbéli törekvésünkben nem leszünk egyedül.

Akinek életre valóbb ötlete van, az mielőbb jelentkezzen!