Ah, mely hátra vagyunk

Hát átestünk ezen is, mint Mózsi a gereblyén, amikor nyelének végére lépett.

Megúszta-e sértetlenül, avagy sem a fogaival felfelé a fűben felejtett gereblyével történt találkozást, arról nem szól a fáma.

Nem tudom, mi lesz a szombaton lezajlott hazai liberális kongresszus döntésének további sorsa. Ami pillanatnyilag biztos: a régi (kényelmes, aligha vitatható, majd’ ezer szavazattöbbséggel eltávolított, jó harmincéves tapasztalattal bíró) elnököt kirúgták a hazai liberálisok, s helyette a tüneményes gyorsasággal feltűnt jelenlegi miniszterelnököt ültették a trónra az ország legrégibb, európai viszonylatban is számottevő multú pártjában. Azt az USA-ban végzett (egy híján ma ötvenesztendős) „ifjú kádert”, aki politikusnak mondhatni ideális korú: már tapasztaltnak tekinthető, de még nem szenilis.

Az, hogy nem járta meg a szokásos szamárlétrát (nem volt helyi, községi, városi, régiós stb. vezető pártszervezetek élén), mellékes: vannak tüneményesen feltűnt tehetségek is. Napóleon, ugye, szürke hadnagyocskából nőtte ki magát pár esztendő alatt császárrá, a történelem hatalmas alakjává.

Napjainkban, Romániában a PNL új elnökének kapcsán ezt csak mellesleg említem, szerény megítélésem szerint ettől függetlenül az újdonsült liberális pártelnök nem marad igazán emlékezetes személyiség az ország történetében: hiányzik belőle a szemmel látható, az ország népe felé bizonyított tehetség, a tömegeket megragadó karizma.

Szürke, jellegtelen politikusok ritkán váltak meghatározó tényezővé egy ország, nemzet történetében. Bár ne feledjük: Románia – több évtizede fogalmazták meg publicisták – a végtelen lehetőségek országa.

E kis cikk megírására gondolva bevallom, eredetileg egészen más tájakra kívántam evezni. Arról szerettem volna szólni, hogy a sok-sok órás, a hazai tévéadók (a Nemzeti Liberális Párt kongresszusáról szóló) tudósításai nyomán hogyan is történtek a dolgok.

A végeredmény, ugye, ismeretes.

Hogy a háttérben pontosan mi – és főleg miért – történt, azt innen, a távolból, beavatatlanokként nem tudni.

A legnagyobb bukaresti, több, mint ötezer ember befogadására képes sportcsarnokban a kongresszus folyamán úgy tűnt, hogy az akkor még funkcióban lévő liberális pártelnök hívei uralják a helyzetet. Bár hogy egy komoly pártkongresszuson van-e helye a hasonló, inkább utcai megnyilvánusokra jellemző aktusokra, az erősen vitatható.

Suma summárum: a legnagyobb multú, pillanatnyilag a hazai kormányban vezetőnek számító párt élén új vezető áll.

A neheze azonban ezután kezdődik: most jön „a fekete leves”.

Az új pártelnök az első pillanat mámorában bejelentette: mától a PNL egységes.

Dehogy egységes.

Pedig az országnak nagy szüksége lenne arra, hogy egy erős, határozott, döntésre képes erő vegye kezébe, partnerekkel, nyilván, sorsának irányítását, merthogy ezer súlyos belső gond vár megoldásra.

A cím amúgy, ha jól emlékszem, Kisfaludy Károly egyik, a magyar vígjáték kezdetét jelző színdarabjából maradt meg bennem, még középiskolás koromból.

Bizonyos tekintetben, sajnos, ma is nagyon hátra vagyunk.