Aki hisz a szemének

Mondja oldalbordám egy kora reggeli, kávézás alatt megnézett tévéhíradó közben: „Aki mindent elhisz a szemének, nem érdemli meg, hogy lásson”.

Utalásként alulírott által az újságban talán többször idézett mondatára, amely szerint az ókori kínai bölcs filozófus írta volna le, imígyen: „Aki mindent elhisz az írásnak, nem érdemli meg, hogy olvasni tudjon”.

Akkoriban, még a fejlett kultúrájú Kínában is viszonylag nagyon kevesen voltak az írni-olvasni tudók. A filozófus azonban már akkor is felfedezte a félretájékoztatás veszélyét, bár halvány gőze sem lehetett arról, hova „fejlődhet” egy-két évezred múltán a jelenség.

Bizonyára elborzad belelátva a jövőbe, a félretájékoztatás ezernyi, általa meg sem sejthető módozatától.

Napjainkban a sajtó, újságok, rádiók, televíziók, kiemelt módon a közösségi (social), nagyjából ellenőrizetlen média úgy veri át közönségét, ahogy nem szégyelli.

És általában nem szégyelli!

A pénz, a behajtható haszon a lelkiismerettel és a professzionális követelményekkel nemigen törődő emberek számára mindenek fölötti. És minél „izgalmasabb”, vadabb tartalmakat közvetítenek, annál nagyobb „követésre”, elismerésre számíthatnak. És minél nagyobb a „követés”, annál nagyobb a behajtható (pénzben kifejezhető) haszon.

Manapság van jó néhány huszon- vagy harmincéves, komoly társadalmi tudással, tapasztalattal aligha bíró „influenszer” (közösségformáló) az interneten. Jóformán a tojáshéj sem esett le az orrukról, de millió követővel rendelkeznek. Mert jól, tetszetősen „odamondanak”.

Napjainkban a közösségi média (és általában az internet) ott ver át bennünket, ahol akar és tud – ha hagyjuk magunkat.

És, ha jól megnézzük: nagyon kicsi a hatékony védekezés lehetősége.

Ahhoz az kell(ene), hogy a befogadó viszonylag széles körű, valós forrásokból származó információkkal rendelkezzen (ráadásul ezek szükségességéről meg is győződjön).

De talán még ez is kevés.

A napokban elterjedt az interneten, hogy Putyin orosz elnöknek legalább két hasonmása (románul: sosie) volna, akik bizonyos, főleg veszélyesnek ítélt eseményeken, „kiszállásokon” helyettesítenék az elnököt.

Amilyen hihetetlen, annyira hihető is. Voltak már hasonlóra történelmileg bizonyítható példák.

A Kreml, természetesen, visszautasította a feltételezéseket.

De hát ki hisz a Kremlnek, vagy a vele ellentételeseket állítóknak?

Ez itt a kérdés, és nem is kevés.