Állampolgársági cécók

Évekkel ezelőtt a „családi levéltárban” kutakodva került kezembe egy 1926-ban keltezett hivatalos okirat közjegyzővel hitelesített másolata. 

Az okirat hivatalos neve „certificat ne naţionalitate” volt és az állt benne, hogy nagyapám, az Aradon l874-ben született Puskel János és neje, a szintén aradi születésű Boronkay Mária (1879) román nemzetiségűek, azaz állampogárságúak.

Ma már a két fogalom között jelentős az eltérés, de akkoriban, az 1920-s években, az állampolgársági opciók, idején alaposan megfontolt politikai megfontolásból jócskán összemosták a kettőt az előbbi javára. Az állampolgárságot igazoló hivatalos papírok nélkül állami hivatalt nem tölthetett be senki Romániában. Pedig nem az érintettek lépték át a határt, hanem, akaratuk ellenére, egyik napról a másikra egy új ország keretei közé kerültek.

Eszembe jutott, hogy Kárpátalján voltak és még ma is akadnak olyan magyar településen élő idős emberek, akik a történelmi határok változásával öt ország állampolgárai voltak, anélkül hogy kimozdultak volna szülőfalujukból.

Nos, „kicsiben” hasonló sorsra jutottak akkoriban az aradiak is.

A hatalomváltás után 1924-ben volt a legnagyobb méretű összeírás, és ezt követően adták ki hatóságilag a városok, községek polgármesteri hivatalai az állampolgárságot igazoló hivatalos papírokat, amelyek a kérvényezőre és eltartásában lévő kiskorúakra vonatkoztak. 1928-ban volt egy másik ilyen hullám, hiszen az első világháború utáni években még sokan, közöttük tözsgyökeres aradiak, függetlenül, hogy magyarnak, románnak, németnek, szerbnek zsidónak stb. vallották magukat, akik a szükséges iratok híján, nem tudták megszerezni a román állampolgárságról szóló bizonylatot, hiszen vagy árván maradtak vagy a családfő nem került még haza a hadifogságból. Ráadásul a háború alatt számos községi levéltárat elpusztítottak, szétcincáltak.

Arad megye viszonylatában is ezrek voltak, akik nem tudták igazolni jogi helyzetüket.

A két világháború között például nem léphetett fel az aradi színtársulat tagjaként az a színész, aki nem tisztázta állampolgárságát, nem választotta a román állampogárságot.

A levéltárban számos olyan kérvény beiktatására bukkantam, amelyet a leghosszabb ideig Aradon direktoroskodó Szendrey Mihály társulatához szegődött színészek nyújtottak be, noha akkoriban a színházak helyzete is rendkívül bizonytalan volt és egy-két évad után sokan társulatot és várost cseréltek.

Az állampolgársági jogok végleges rendezése évtizedekig tartott és megoldását a Magyar Párt, majd annak felszámolása után a Magyar Népközösség sürgette.

 Az egyik aradi lapban a Monitorul oficial éppen hetven évvel ezelőtti számát idézve terjedelmes listára bukkantam azokról az aradiakról akiknek az igazságügyi miniszter a beterjesztett utólagos névjegyzék alapján elismerte a román állampolgárságát. 1940. februárjában, amikor már a hitleri Németország számos nyugati országot lerohant, amikor Londont bombázták és javában dúlt a szovjetunió Finnország elleni agressziója, az immár két évtizede Romániához tartozó Aradon még számos lakosnak tisztázatlan volt a súlyos anyagi következményekkel járó állampolgársági státusza.

A hosszas, bürokratikus cécó után, nyilván, hogy nagyon örültek a hivatalos papírnak.

Tallóznék a több száz nevet tartalmazó jegyzékből. Idős aradiak vagy leszármazottjaik, szerencsésebb esetben, megtudhatják innen, mikor lett felmenőjük (legalább papíron) teljes jogú állampolgár Romániában: Bokor Mátyás, Brosmann Ferenc, Kaupert Julianna, Kocsik Ferenc, Kramer Jenő, Kulcsár György, Mórocz József, Mórocz Ferenc, Nagy Zoltán István, Pásztorcsik József, Pénzes Szeréna, Péter József, Rácz Géza, Riedl Ferenc, Rózsa Béla, SzabóKálmán, Szeitz Géza, Takács Ferenc, Ujlaki Péter, Weichelt Károly.

Hát, eleinknek se volt könnyű...