Állítólag

Bár a tévécsatornák reggeltől estig, adott esetben éjszakától reggelig az évszázad privatizációs cirkuszával foglalkoznak szinte kizárólagosan, aligha hihető, hogy a normális emberek sokasága ne unná már e kötéltánc-látványt.

Igaz ugyan, hogy az adófizető polgár számára, aki egyben szavazópolgár is, nem lehet közömbös, hogy választott vagy kinevezett vezetői miként gazdálkodnak az ország vagyonával, képesek-e gyarapítani, vagy elpazarolják, esetleg el is lopják, vagy segítséget nyújtanak elrablásához, de ami sok, az már sok, hisz mindenki látja: a bukaresti urak huncut hatalmi játékáról van szó, s nem a közvagyonról, ami, ugye, a miénk.

De csak állítólag, ahogy az állam is csak állítólag a miénk, csak állítólag áll azért fenn, hogy értünk legyen.

Külön, sajátos keserűségünk, hogy minket, magyar nemzetiségű polgárokat még mindig másodrangúnak tartanak, amire még az elmúlt zavaros napokban is számos példát találhattunk.

Gondoljunk csak arra, hogy kedden a szenátus elsöprő többséggel szavazta le az RMDSZ (illetve két RMDSZ-szenátor) még 2005-ben (!) benyújtott törvénytervezetét, amely autonómiát biztosítana a Székelyföldnek.

Amiben nem is az a meglepő, hogy a román honatyák nem kiáltottak lelkesen igent, hanem az, hogy egyetlen olyan román honatya sem akadt, se bukaresti, se erdélyi, aki egyetértett volna a tervezettel, melyre csak az öt magyar szenátor szavazott.

Elgondolkoztató, hogy huszonkét évvel a rendszerváltás után a román parlamentben a magyarokon kívüli honatyák mindegyike még mindig ördögi szónak tartsa az önrendelkezést, képtelenségnek, hogy azokon a területeken, ahol a magyar a többség, a magyar is hivatalos nyelvnek számítson, nem jutottunk még el odáig sem, hogy legalább a román értelmiség egy tört részétmeggyőzzük igazunkról.

Ugyancsak a napokban történt, hogy a sepsiszentgyörgyi bíróság érvénytelenítette a székely város önkormányzatának azt a határozatát, hogy közterületeken kötelező a kétnyelvű reklámfelirat, lévén, hogy a helység lakosságának 75 százaléka magyar.

Ezek a történések azt a kérdést is felvetik, hogy az erdélyi magyar pártok és szervezetek képesek-e olyan önvizsgálatra, amelybe a téves politikai lépések is beletartoznak.