Amnézia

Adósok vagyunk a málenkij robot minden részletének pontos tisztázásával, hogy kimondjuk, ez egy a magyar holokauszt-rettenetek közül – mondta Varga Mihály szombaton Budapesten, a Szovjetunióba elhurcoltak emléknapja kapcsán.

Az Óbudán felállított központi emlékműnél tartott megemlékezésen a pénzügyminiszter kiemelte: több mint 100 ezer embert vittek el a Kárpát-medencéből, harmaduk soha nem tért vissza, de adósok a pontos számadatokkal is.

Elmondta: egy rettenetes idő rettenetes eseményére emlékeznek, amelyről már 1944 decemberében megjelent a parancs, és a német származású munkaképes embereket elkezdték mozgósítani, hadbírósággal fenyegetve az ellenszegülőket.

Mivel németekből nem sikerült elegendő embert összeszedni, a gyanútlan lakosokat kezdték „összeszedni” azzal a mondással, hogy egy kis munkára viszik el őket. Ez azonban hazugság volt és ezt a katonák is tudták: internálásra küldtek magyarokat, németeket, ruszinokat és szlovákokat – mondta Varga Mihály. Hozzátette, aki visszatért, nem beszélhetett arról, ami történt. „Dermesztő csönd volt az emlékezés” – fogalmazott.

Nincs, vagy alig akad ma olyan magyar család, amely ne lenne érintett. Akiknek a rokonságából meg ne járta volna legalább egy, de több ember is a szovjet munkatáborokat. Mégsem akarunk róla beszélni még ma sem.

Míg Európában a náci népirtás és a német haláltáborok létének tagadása börtönbüntetést von maga után, a kommunista táborok szörnyűségeiről valahogy még mindig nem akar tudomást venni az oly militáns, és emberi jogokért oly harcosan kiálló Nyugat. Az ENSZ sem aggódik amiatt, hogy az így elhurcolt és elpusztított ártatlan emberek rehabilitációja mai napig nem történt meg hivatalosan, sőt, bár ma már merünk beszélni róla, utódaik most is megtorlásnak vannak kitéve a Trianon „megjutalmazta” utódállamokban.

A vörös hadsereg terrorcselekedeteit ma sem emlegetik fel, de amerikai szervezetek pert indítottak a Magyar Államvasutak ellen, azzal a váddal, hogy részt vettek a náci deportálásokban, és kártérítést követeltek. És Németország, az akkori megszálló, a deportálások igazi tettese, álszent módon támogatta ügyüket. Bizony, a náci népirtások túlélői, sőt azok leszármazottjai is busás kárpótlást kaptak és kapnak szenvedéseikért, de mikor szándékoznak ugyanilyen mértékben kárpótolni a kommunista haláltáborok túlélőit, vagy azok leszármazottait? Talán soha.

Túl sok mindent be kellene ismerni ahhoz, hogy ezt a történetet végre egészen tisztázni lehessen. El kellene ismerni Trianon bűnös háttérmegállapodásait, az 1956-os forradalom kapcsán tanúsított gyávaságot, az 1968-as csehszlovákiai, 1981-es lengyelországi szabadságmozgalmak alattomos cserbenhagyását. Hogy évtizedekig csak ment a szájkarate, de egyetlen kézmozdulattal sem tiltakozott a „fejlett” Nyugat a közép-kelet-európai, kommunista elnyomás alatt nyögő országok érdekében.

És most csodálkoznak, hogy mi, magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok más úton akarunk járni. Kényelmes lett volna átvenni a gyarmatokat az összeomló Szovjetúniótól, de úgy látszik, pestiesen szólva, „a fagyi visszanyal”...

Varga miniszter úr finoman fogalmazott. Szakértők szerint a Kárpát-medencéből a szovjet gulágokra elhurcoltak száma meghaladja a 600 ezret. Ebből több mint 200 ezren nem tértek vissza, és több mint 100 ezer emberről azóta sem tudják, mi történt vele.

Bármennyire kínos, uraim, ezt is túléltük, akárcsak Trianont. Magyarország erős és emlékezik. Mindenre. Arra is, amit Önök szándékos „amnéziájukban” elfeledtek. Emlékszik, beszél róla, és amíg magyar él a földön, számon kéri Önökön...

Budapest