Apadó (megbecsülendő) sikerek

A számok önmagukért beszélnek, ezért (a legutóbbi népszámlálás számunkra nyilvánvalóan hátrányos tévedései ellenére) ha akarnánk, sem tudnánk letagadni, hogy az elmúlt évtizedekben a nemzetiségünk száma jelentősen csökkent. A minket képviselő személyek mindenfajta sikerei is igencsak megcsappantak. Ha egyéb, mondjuk tudományos-műszaki téren elért eredmények a nagy többség számára ismeretlenek, de a sportteljesítményeket azért nagyon sokan számon tartják. 

Maradva a sportnál, évtizedekkel ezelőtt szinte minden sportágban az erdélyi magyarok, németek ott voltak az országos válogatottban, hogy csak a vívást, a vízi- és kosárlabdát, az asztaliteniszt, a kézilabdát vagy a futballt említsük.  Most talán csak a jégkorong válogatott összetételének ismeretében húzzuk ki a mellünket büszkén, hiszen a többi sportágban elvétve kerülnek be egy-egy nemzetiség sportolói az országot képviselő együttesbe. És korántsem diszkriminációs okokból!

Akkoriban számon tartottuk azokat az atlétákat, röplabdázókat, focistákat is, akik nevét csak a többség nyelvére módosítva lehetett leírni, mint a sokszoros világcsúcstartó Balázs Jolánét, a kiváló röplabdázóét, Derzsi Eduárdét vagy a válogatott focistáét, Szatmári Lajosét. Én olyan büszke voltam az akkoriban a fővárosi focicsapatokban leigazoltakra (Boné, Zavoda, Karikás, Jenei Imre, Dodean Géza, Koszka), hogy egyetemi kollégáimnak mindig dicsekedtem sikereikkel.  Hasonlóan a kosárcsapatokban szereplőkével, mint Fodor, Folbert, Kiss, Vizner, Neusatz is. 

Mint e jegyzet bevezetőjében megírtam, azóta jelentősen „megritkultunk”, s megváltoztak a körülmények. Jóval kevesebb a sportkarriert felvállaló fiatal, de a tehetségeket felkutató sporttanár, edző is. Nemzetiségi hovatartozásunk vállalásáért ezért kellene minden nemzetiségi intézményünk vagy magyar személyek által elért valamilyen kiugró eredményt örömmel fogadnunk, azokat népszerűsítenünk, mindenki tudomására hoznunk.  Legyen az civil szervezet, kulturális egyesület, tanintézet, sportklub, vagy közösségünk valamelyik tagjának egyéni sikere. 

A sportból csak példaként említeném mostanság a gyergyószentmiklósi hokicsapat kiváló szereplését, vagy a Csikszereda SC Ilyés Róbert edzette futballegyüttes bekerülését a román 1-es Ligába. Ez utóbbi annál is inkább kiemelkedő, mert a csapat 70 százaléka magyar nemzetiségű, többsége pedig saját nevelésű játékos. Az ilyen eredményeket szalagcímen kellene tudatniuk a hazai magyar lapoknak, vezető hírként közölnie a nemzetiségi médiának. Mint ahogy egyebeket is. Mondjuk egy iskola remek szereplését egy-egy megmérettetésen, mint diákolimpián, hazai vagy nemzetközi versenyen (akár matematika, szavaló, prózamondó) vagy akár az évi érettségi vizsgán.  Mint a csikys diákok idei kimagasló, a hazai országos átlagot meghaladó teljesítményét az érettségin. Utána lehet nézni, de a nélkül is hittel állítom: az országban kevés tanintézet büszkélkedhet avval, hogy ebben az évben minden vizsgára jelentkező diákja az első nekifutásra érettségi diplomát szerzett. Aradon ez büszkeség a diáknak, a tanári karnak, a szülőknek, de az egész magyar anyanyelvű közösségnek, közöttük nekem is. 

Ezért (is) örültem annak, hogy hetilapunk az első oldalon szalagcímben tudatta a sikert az olvasókkal. És ezért csodálkoztam azon, hogy ismerőseim közül akadt olyan (igaz, csak egy!), aki fanyalogva szóvá tette, hogy egy banális (!) iskolai hír lett az újság vezető cikke.  Ő banálisnak nevezte, nekem remek, örömre okot adó újdonság volt. Azt kérdeztem tőle, hogy jobban örülnél-e, ha szenzáció, sokhalálos tragikus balesetről, földrengésről vagy netalán a világháború kitöréséről olvasnál?

Hümmögött, de elgondolkozott rajta.