Apám azt mondta...

Édesapa már 26 éve elment. Váratlanul, búcsú nélkül, pár óra alatt. Élt 58 évet.

Így, halottak napja tájékán felerősödnek bennünk az emlékek. Édes, bús, szomorú és vidám képek kísértenek a múltból, azok arca, akik már nincsenek velünk. Igaz, Ő mindennap itt van, tanításai, gondolatai, szokásai által, amelyeket, ahogy öregszem, egyre inkább fellelek magamban.

Egyre gyakrabban azon érem magam, hogy egy felmerülő problémára, kérdésre azt válaszolom: „Apám erről azt mondta...” És bizony Ő nem volt híján a bölcsességnek. Bevált rajta a mondás, hogy jó pap holtig tanul. Mindig naprakész volt, bármilyen kérdésről is legyen szó. És nemcsak elolvasta, meghallgatta, de tovább is gondolta a magába szívott tudást.

Mérhetetlenül szelíd lénye, bölcsessége mindenkit megejtett. Gyermekkoromban soha nem kérdezhettem akkora butaságot, hogy ő el ne magyarázta volna türelmesen a lényeget. Akkoriban azt gondoltam róla, hogy mindentudó. Lehet, hogy lényegében az is volt. Mindenre tudta a választ, a megoldást, mindig kész volt segíteni bármikor bárkinek.

Saját félelmeit, bánatát, gondjait soha nem zúdította ránk. Pedig bizony volt neki bőven. Kulákgyerek volt, magyar katona hadiárvája, 1956-ban végezte el a református teológiát, ráadásul „rosszul is nősült”: szépséges édesanyám egy református lelkész lánya volt. Nehéz idők jártak rájuk, és később ránk is velük együtt, de ő nem ismerte a félelmet és a megalkuvást. Csak a szolgálatot, a szeretetet és a feltétlen hűséget.

Hurcoltatásai, a gyermekkoromból most is felidézett házkutatások, fenyegetések, verések talán közrejátszottak korai halálában. Emlékszem, amikor azt mondta: Imádkozni kell azokért, akik bántanak, mert Jézus mondta, hogy nem tudják, mit cselekednek. És hogy a gonoszt jóval győzzük meg. És nem csak mondta, tette is. Lázadó kamaszként ezerszer sem értettem szelídségét, alázatosságát, türelmét. Szembeszálltam vele, vitatkoztam, sokszor harcoltam is dacosan. Akkor. Most már sok mindent másképp látok.

Vad, agresszív világunkban azt hinné az ember, csak erőszakkal tudjuk megvédeni magunkat. Pedig neki van igaza. A szelíd, de kemény passzív ellenállás zavarba hozza az erőszakosokat.

Ma is látom alakját, amint ott áll a székely falu központjában, dupla soros kabátjában, teveszőr kalapban, esernyővel a karján, és alkalmira vár, hogy Udvarhelyre mehessen a lelkészi értekezletre. Buszok nem nagyon jártak abban az időben. És nekünk nem volt még autónk sem. Nem integetett, csak állt ott, de majdnem minden autó megállt, és megkérdezték, hová szeretne menni.  Egyszer kapott egy levelet Amerikából. A levélen a neve állt, és ez: Erdély, Románia, Európa. És megkapta. Igaz, felbontva, de megkapta.

Tanításait naponta idézem magamban és hangosan. Megtanítottam fiamnak is, hogy valaki továbbvigye, és remélem, ő is továbbadja majd gyermekeinek. Ez talán afféle kis földi örök élet...

Édesapa 26 éve elment. Ma is álmodom vele. Álmomban mindig fiatal, vidám, mint gyermekkori közös kirándulásainkon, a tengerparti nyaraláson, a közös strandolásokon... Komoly és áhítatos, mint a színházi előadásokon, amelyeket általa szerettem meg még kisgyerekként... Esténként ma már én is csak olvasok, mint ő tette – a tudásszomjat belénk oltotta.

Élt 58 évet. De Ő mondta: „Nem az a fontos, hogy mennyit élünk, hanem az, hogyan”. Búcsú nélkül ment el. Nem volt rá ideje. De talán nem is volt rá szükség.

Akit szeretünk, amíg élünk, mindig velünk marad...