Áprilisi capriccio

Néha úgy tűnik, itt a nyár, majd félnapon belül is visszacsöppenhetünk a télbe. Április szeszélyes, csapongó, a néphit szerint bolondos hónap, amikor minden lehetséges. No nem éppen minden, csak majdnem – mondaná tréfásan kedves barátom és kollegám, aki egy hajszállal mindig visszafogottabb, mondhatnám józanabb. Ha élesen fogalmazok, rögtön tompít, csiszol, helyre tesz. De hát április nekünk, itt a végeken mégis szebb, emlékezetesebb hónap a többi tizenegynél. Mert nem feledhetjük, hogy 12 évvel ezelőtt, áprilisban, éppen azon a napon, amikor ezeket a gondolatokat próbálom másokkal is megosztani, megvalósult egy olyan álmunk, amelyet egy-két előttünk járó nemzedék is féltve dédelgetett: köztérre került a szabadságszeretet jelképe, Zala György remekműve.

A véletlen műve, hogy városunk egyik, talán legismertebb műemléke, idegenforgalmi „mágnese” éppen az április közepén született művész tehetségét dicséri. A Szabadság-szobor azóta is „némán kiáltja a világba”, hogy az álmok megvalósulásáért küzdeni kell.

Ilyen céltudatos, konok küzdelem eredménye volt a „szülőföld visszanyerésének” egy másik fontos célállomása, a Csiky Gergely Főgimnázium. A szép múltú alma mater a magyar nyelv legjobb hazai diákjait fogadta Aradon. A vértanúk városában, Csiky Gergely, Fábián Gábor, Krenner Miklós, Kuncz Aladár, Tóth Árpád, Szántó György városában, ahol nem hagyták cserben, nem feledték az anyanyelvet, a gazdag történelmi múltat, ahol tisztelik az elődök erőfeszítéseit és jobbító szándékát.

Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy ez megtisztelő.

Elismerése az iskola, a diákok, a helyi magyarság helytállásának.

A megmaradásnak.

Mert az otthonosság érzetéhez hozzátartozik a múlt. Ott vagy otthon, ahová emlékeid fűznek, ahol látod, érzed, tapasztalod munkád eredményét, ahol érzed a szeretetet és a megbecsülést. Visszanyered azt, amit évtizedek alatt erőszakkal vagy fondorlattal eloroztak tőled vagy elődeidtől.

Április van, a nyitott szemmel történő álmodozások hónapja.

Tizenkét éve áll a szobor, élet tölti be az iskola falait, helyére került a Szentháromság egyik legszebb művészi jelképe. Ha részlegesen is, de újra látogatható a szabadságharc ereklyéinek gyűjteménye.

Nyitott a kapu…

Vannak még porladó „kincseink”, a város egyetemes értékei. Ha most nem gondolunk „feltámadásukra”, feltámasztásukra, akkor mikor?

A Búsuló Arad szobor a múzeum raktárából köztérre kívánkozik. Nem csupán szimbolikája, hanem művészi értéke is erre predesztinálja. A hatalmas méretű Feszty-hármaskép új élete talán már több mint álom, csak a restaurálásához szükséges anyagi forrásokat és a megfelelő helyet kellene megtalálni.

Persze ez a legnehezebb.

Talán segíthetnének ebben a nagyvállalkozók. Ne tessék legyinteni, mosolyogni! Régen ez természetesnek tűnt. Az arisztokrácia, később az iparmágnások, bankárok vastag bukszája, anyagi támogatása nélkül a szellemi javak egy része az ébredéssel egyidejűleg elillant volna.

Április van, az álmodozások a merész hónapja.

A művészi alkotások visszaállítása nem magyar ügy. Pontosabban nem csak az.

Arad évtizedek óta küzd, hogy kitörjön a szürkeségből, hogy megcáfolja tranzitváros jellegét.

Váltakozó sikerrel.

Túl sok a fék, erős a kisvárosi szemlélet, a politikai érdek miatti „szürke hályog.”

Ezen kellene már túllépni!

Ehhez kevés az álom. Tettekre van szükség.