Arcképek a (közel)múltból (12.)

Huszonhárom ével ezelőtt már írtam róla. Akkoriban annak okán, hogy ő volt a legidősebb, egykoron Aradon érettségizett diák. Betöltötte a 93-at, és szellemileg teljesen friss, korához képest meglepően jó erőben lévő férfit ismertem meg benne. Azt mondta, hogy a rendszeres testmozgásnak köszönheti fizikai állapotát. A két világháború között évente Svájcba járt sítúrákra. Megtehette.

A szellemi „fittséget”? Örökölte a család férfi tagjaitól. De a géneken kívül később is sokat tett a test és a lélek harmóniájáért. Aktívan 73 éves koráig dolgozott, s azután is naponta olvasott, keresztrejtvényt fejtett.

És még néhány motiváció, amit csak később, több hasonló korú ember életútját figyelve tapasztaltam a hosszú élet „titkáról”: a derűs életszemlélet, az emberek szeretete, a pozitív gondolkodás.

Akkoriban iskolai élményeiről faggattam. Aradon az Állami Főreálban 1916-ban már alkalmazták a koedukációt. Nem kis dolog volt ez a világháborús években, és a visszhangja se maradt el. Igaz, hogy csak egyetlen leány osztálytársa akadt, de az becsülettel leérettségizett.

A Főreálban végig eminens diák Berlinben fejezte be műegyetemi tanulmányait, s ott is szerezte meg az induláshoz szükséges gyakorlatot. A várakozásokkal ellentétben mégsem lett belőle neves műépítész, bár kamaszkorától dédelgetett álma elől immár elhárultak az akadályok, és a háborús pusztítások után szakmájának nagy volt a kereslete. Hivatása kiteljesedése csupán rajta múlott. A család azonban hazahívta. Az erősödő dekonjunktúra miatt a csőd szélére került a családi sörraktár és likőrgyár. Fiatal, energikus vezetőre volt szükség, s egy időre félre kellett tenni az építészi ambíciókat.

A „kitérő” húsz évig tartott. A gyárat az „interbellum” egyik jól menő, messze földön ismert vállalkozásaként tartották számon. A város társadalmi életében tevékenyen résztvevő család pedig köztiszteletnek örvendett.

A nálamnál idősebb aradiaktól tudom, hogy híresek voltak a házi koncertjeik, amikor baráti körben saját maguknak muzsikáltak. Mert valamennyien otthonról hozták magukkal a zene szeretetét. És a mecénási hajlamot.

Negyvenhárom éves volt, amikor búcsút mondott a legényéletnek. És megérte az aranylakodalmát. Erre is ritkán találunk példát.

Egyetlen leányukból orvos lett.

Az államosítást követően visszatért a szakmába. Az Építészeti Trösztnél tizenöt évet „húzott le”, majd nyugdíjasként még egy nagy aradi gyár építési telepvezetőjeként tette magát hasznossá.

Egy neves aradi család utolsó előtti tagja volt. Ragaszkodott szülővárosához, a családi hagyományhoz, az értelmiségi léthez.    

A postaépület helyén álló likőrgyárra már kevesen emlékeznek. A gyár termékeit népszerűsítő reklámok, matricák olykor még feltűnnek gyűjtők albumaiban. Létrehozói és működtetői személyét hamar elnyelte a múlt köde.

***

(Legutóbb írásunk Sándor István műépítész arcképét vázolta fel.)