Arcok a (közel)múltból (1.)

A Katolikus Főgimnáziumban érettségizett. Jó családban nevelkedett. Édesapja az Aradi Gazdaegyesület vezetőjeként a város egyik tekintélyes polgára volt, szaklapot is szerkesztett. Fia értelmiségi pályára készült. Gazdag házikönyvtárt örökölt szüleitől, de mégis maga saját gyűjtésű könyvritkaságaira volt leginkább büszke. És művészet-szeretetére. Aradon talán senkinek se volt olyan kiváló munkákat felsorakoztató magángyűjteménye a nagybányai festőiskola jeleseiről, mint neki.

Mikor közeli kapcsolatba kerültünk, már igen szerény tisztviselői nyugdíjából tengette napjait.

Egykori osztálytársai különcnek tartották. Rá is szolgált, hiszen a nyári mezítláb járás nála még akkor is természetes volt, mikor már Aradon a gyerekek se léptek ki a házból szandál vagy strandpapucs nélkül.

Agglegény maradt, idős korában is visszavonultan élt a Bohus-palota egyik kényszerűségből „leválasztott” egyszobás lakásában. Pár megmaradt könyv, ám nagyon sok értékes festmény „társaságában”. Ezektől semmi áron nem akart megválni. Zongorája akkoriban már gazdára talált, noha fiatal korában igen tehetségesen zenélt.

Megtiszteltetésnek tartottam, hogy időnként meghívott egy kis „csevelyre” Aradról vagy Nagyváradról, amelyet ugyancsak alaposan ismert és szeretett. E két városon kívül nyaranta Budapestre járt, ahol nővére (húga?) élt. Ott is érte a halál. Az utcán.

Vagyont érő festményei vajon hová kerültek?

Remélem, sokan tudják, kinek az arcképét próbáltam felvázolni.

 ***

Ezennel Puskel Péter új sorozatot indít. Aki nem ismeri fel a felvázolt „arckép” alapján, kiről is van szó, a következő részből mindig megtudhatja, kit rejt az előző rész.