Arcok a (közel)múltból (10.)

Egy olyan korban került feleségével Aradra pályakezdő művészként, amikor az „extravagánsabb” öltözék nyugatmajmolásnak számított, a szakállviselet pedig egyenesen a néphatalom, a szocialista építés külsőségekben is megnyilvánuló megtorpedózásával volt egyenlő. Az utcán utána néztek. Ki is írták egyszer a helyi újságban, persze név nélkül és nem éppen hízelgő hangnemben. Sokan tudták, kiről van szó. Mindezek ellenére nem változtatott külsőt. Sőt, jellemet sem.

Hamar kiderült, hogy rendkívül tehetséges, eredeti látásmódú festő került Aradra, aki alaposan felkavarta a vidéki városokban még erőteljesebben megnyilvánuló, nyomasztó „proletár kultúra” állóvízét. Különösen akkor, amikor első nyilvános jelentkezésén meggondolkoztató, szürrealista festményekkel lepte meg a kiállítás nézőit.

Szép lassan megszokták, elfogadták, megszerették.

Kedves, udvarias, intelligens ember volt, aki tudta, mit akar és, aki, mert kitaposatlan ösvényen haladni.

Hamar akadtak követői, talán azt is mondhatnánk, hogy iskolát teremtett Aradon. Valami olyasmit, mint a múlt századelőn Rubleczky Géza, majd a két világháború között Marcel Olinescu.

Egyéniség volt, akit nem lehetett figyelmen kívül hagyni, nem lehetett mellőzni, kirekeszteni a város szellemi életéből. Bármilyen is volt az.

A pályatársak felnéztek rá, és adandó alkalommal megválasztották a képzőművész szövetség helyi elnökének, közben a színház díszlet- és kosztümtervezője lett. 1961–1972 között 30 előadás díszlettervei, esetenként kosztümjei (is) fűződnek a nevéhez. Jól érezte magát a színfalak között. Itt szabadon szárnyalhatott gazdag művészi fantáziája.

Művész felesége a bábszínházi előadások hátterét, szereplőit álmodta színpadra.

A Bohus-palota legfelső szintjén lévő lakás és műterem rendhagyó művészklubként számos jó ötlet és kiállítás színhelye lett hosszúra nyúlt aradi éveikben.

Csalogatták innen-onnan. Jó ideig kitartott, aztán saját művészi fejlődése érdekében engedett a hívásnak.

Már nem élt(ek) Aradon, amikor megvalósult egy korábbi ötlete: a városháza előcsarnokának a négy évszakot jelképező, gyönyörű ólomüveg ablakokat tervezte meg. Elegáns gesztus volt ez részéről annak a városnak, amely befogadta és amely, ha nem is egykönnyen, mégis eljutott a felismeréshez: rendkívüli művészházaspár töltött itt el hosszú éveket.

Bukarestben is becsülték. Sokat dolgozott a fővárosban, keresték munkáit, a legfelkapottabb galériákban állított ki, hiszen kora legjobbjai között tartották számon. Már más idők jártak, nem szabtak korlátot a gondolatnak és a megjelenítésnek.

Nem kritizálták, hanem dicsérték a lapok, művészeti kiadványok.

Neve ma Aradon egy korszakot fémjelez.

Önmagában már ez se kevés.

(Szombati számunkban Czeglédi József mérnök tanár portréját vázoltuk fel.)