Arcok a (közel)múltból (13.)

Ha még köztünk lenne, most, a választások eredményeiről értesülve, bizonyára örvendene. A magyarság ügyének képviselete második énjévé vált. Két évtized egy életből nagy idő. De ha hozzászámítjuk – és miért ne tennénk? – a sajtóban eltöltött esztendőket, ami az etnikai és társadalmi elkötelezettségnek egy másik formája, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy fél életét a romániai magyarság ügyének szolgálatában töltötte.

Nem mellesleg jegyezném meg, hogy nagy formátumú politikus volt, s ezt a tényt ellenlábasai és ellenfelei is elismerték, noha a hazai közéletben igen ritkán hallani manapság ezt a hízelgő jelzőt. Annak idején Barabás Béláról, Goldișékról mondtak hasonlókat a kortársak. A közélet e fórumain olyan magasságokba jutott el, amelyet csak megközelíteni tudtak követői vagy sorstársai. Jókor jó helyen lenni ugyanis konjunktúra, de nem utolsósorban, tehetség kérdése is. És ő ennek se volt híján. Szónoki készségeit, nem kétlem, hatásosan alkalmazta ügyvédi munkájában is. Hiszem, hogy ha nem úgy hozza a sors, hogy a politika porondján is latba kell vetnie éles logikáját, hatásos retorikáját, hanem megmarad a tárgyalóterem falai között, ma is a közelmúlt sztárügyvédei között emlegetnék. Meggyőződésem, a brancsbeliek így is tisztelték. Mi pedig beértük hatásos, mindig eredeti gondolatokra felépített október 6-ai szónoklataival, vagy bátor kiállásával az aradi magyar gimnázium és a Szabadság-szobor ügye mellett.

Egész megjelenése komolyságot, tekintélyt sugallt. Mindig öltönyben, nyakkendővel járt, magas, nyurga termete, sötét keretes szemüvege mögött azonban jó humorú, vidám ember lakozott, aki társaságban hamar feloldódott. A jó poénekért pedig sose ment a szomszédba. Amikor politikai pályafutása vége felé diplomácia-küldetés várt rá, egykori kollégái közül valaki tréfásan megjegyezte: „Nem is merlek ezután tegezni”. Mire spontán jött a válasz: „Ne zavartasd magad, szólíts csak nyugodtan excellenciás uramnak!” Még újságírói „korszakában”, amikor egy-egy írását kollegiális körben méltattuk, nevetve megjegyezte: „Hát igen, a zsenialitásomnál csak a szerénységem nagyobb.”

Őszintén sajnálhatjuk, hogy teljes visszavonulását egészségi okok sürgették. És nem csekély hiányérzetünk maradt, mert a joggal várt memoár elmaradt. Politikai pályájának egy-egy epizódját ugyan, pár évvel ezelőtt, mikor már nagyon beteg volt, Irházi János interjú-kötetben dolgozta fel. Bizonyára sok olyan történés maradt ki az egyébként is érdekes, tanulságos könyvből, amelyet, ha maga ragad tollat, talán megosztja az olvasóival. Politikai memoár-kötetek tekintetében amúgy is meglehetősen foghíjas irodalmunk.

Olyan arc volt, amelynek viselője az egyéni jogképviseletből átlépett a közösségibe. Ezzel érdemelte ki honfitársai többségének rokonszenvét.

Ilyen megközelítésben is hiányzik.

***

(Legutóbbi írásunk alanya Reusz András építész, likőrgyáros volt.)