Arcok a (közel)múltból (15.)

Negyedszázada lehetett, ilyenkor, karácsony küszöbén. Vendégségben jártunk, amikor váratlanul beállított egy rokonszenves külsejű, szakállas fiatalember. A háziúrral akadt dolga, aki a viaszdomborításnak volt a mestere és egyedüli aradi művelője. Nos, akkor találkoztam vele először.

Később többször felelevenítettük ezt az epizódot. Volt rá alkalmunk, számos képzőművészeti rendezvényen, no meg a városban is, gyakran találkoztunk. Egyszer pedig együtt képviseltük Aradot a turisztikai világvásáron, Budapesten. Akkoriban már igen jó neve volt szakberkekben, főleg a város szépségét megörökítő olajfestményeinek köszönhetően. Mert imádta befogadó városát. Tehetsége és városszeretete éles művészi látásmóddal párosult. Olyan szögekből festette meg Arad utcáit, épületeit, amelyre csak egy rendkívül érzékeny és az urbánus életmódnak velejéig elkötelezett művész képes.

Tucatnál több kalendárium lapjairól köszön vissza ez a hitvallása. Ezért is voltak olyan népszerűek az ilyenkor, az ünnepek közeledtével, piacra kerülő díszes fali naptárak.

Barátunk volt – ismereteim szerint – az egyedüli helyi festőművész, aki tehetségéből kovácsolt magának egzisztenciát. Ehhez jókora bátorság is kellett manapság, amikor a társadalom tehetős és újgazdag rétege jóval kevesebb affinitást mutat a művészetek iránt, mint a korábbi időkben. Ám neki ez is bejött.

Ugyanakkor rádöbbent arra is, hogy a tehetség önmagában kevés, és, befutott, sikeres művészként, felsőfokú szakvégzettséget szerzett. Gesztusának köszönhetően már nem szorulhatott ki a képzett, hivatásos művészek alkotói szövetségéből, és befogadását élete egyik sikeres lépéseként könyvelte el. Pedig az olajképek mellett a Nepomuki-szobor restaurálásával, és annak hasonmásával neve már ismerté vált azok előtt is, akik kevésbé jártasak a művészetek világában.

Már küszködött súlyos betegségével, de életszeretete, alkotókedve hajtotta, űzte. Ha jól ment neki év közben, nyaranta az európai városokat járta és vázlatokat készített. Akár nagynevű elődjei a múlt századelőn. Ha nehéz év állt mögötte, kiült a város egy zugába és, az egykori nagybányai festőtelep jeleseihez hasonlóan, a helyszínen készítette munkáit. De ő nem a természetből ihletődött, hanem a századforduló nagy aradi építészeinek alkotásaiból, a pezsgő, lüktető város hétköznapjaiból.

Hallottam már nyilatkozni börtönlelkészt, börtönpszichológust. Mélységes hivatástudat kell e szakmákhoz. Ő ebben is újított. Kiharcolta, hogy a tehetséget, hajlamot mutató fogva tartottakat művészeti képzésben részesítse: rajzolni, festeni tanította őket. Meggyőződése volt, hogy a szép iránti fogékonyság kialakítása hozzájárul a rabélet elviseléséhez, majdani társadalmi beilleszkedésükhöz.

Felesége is festő. Az első aradi magángalériát egy parányi belvárosi üzlethelyiségben együtt nyitották meg. A Bohus-palota legfelső szintjén lévő két lakásban pedig már korábban is rengeteg kép született: Itt lakott évekig Rubleczky Géza, Pataky Sándor, a Frențiu házaspár, Tamás Mária, s immár, csak írásunk szereplőjének özvegye. Tudomásom szerint, Aradon csupán „ebben az épületben” van a tervező-műépítész szándéka szerint kialakított és használt művészlakás.

Talán egyszer emléktábla is tudatosítja ezt a nem hétköznapi tényt a „gyanútlan” járókelővel.

***

(Szombati „arcképünkből” bizonyára ráismertek Mózer István tanárra, újságíróra.)