Arcok a közelmúltból (16.)

Aradon éltek

Fiatal éveimben az egyetlen neurológus, akit közelebbről ismertem anyai ágon a rokonságomhoz tartozott. Sigmund Freud tanítványaként, a bécsi pszichoanalitikus iskola egyik híve, az aradi kórház ideggyógyászati részlegének megalapítója volt. Joviális öregúr fizimiskája, határozott fellépése a tekintélyes, nagy tudású doktor képzetét alakította ki akkoriban bennem. (Alighanem a pácienseiben is.)

Ettől a „modelltől”, merőben eltért az a fiatal, igen rokonszenves pszichiáter, akit évekkel később, nem sokkal aradi kinevezése után megismertem. Magas volt, halk- és szűkszavú, ám briliáns humorú. Szája szögletében mindig ott bujkált egy kamaszos mosoly. Orvos feleségével érkeztek Aradra, és hamar beilleszkedtek a város életébe. Mintha születésüktől fogva aradiak lettek volna.

A marosvásárhelyi diákévek után ez sem tűnt könnyűnek.

Mindketten rengeteget dolgoztak. Az állandó önképzés és a szórakozás közötti szabad idejüket hasznosan töltötték el. Magánkönyvtáruk szépen gyarapodott, a képzőművészet az otthonszépítés, a komolyzene a hétköznapok igénye lett.

A kultúra támogatása pedig egyfajta elkötelezettség.

A magyar rendezvények szinte elképzelhetetlenek voltak hiányukban.

Ha a páciensek, ismerősök között szóba került a nevük, elismeréssel, tisztelettel szóltak róluk, függetlenül attól, hogy a rendelőben, kórházban milyen nyelven adták elő panaszukat.

Két leányuk a Csiky elődjében érettségizett. Sose beszéltünk erről, de meggyőződésem, hogy nem magyar tannyelvű iskola lehetősége fel se merült.

Évekig egy társasághoz tartoztunk, ismertük egymás szokásait, vágyait. Ők sem jártak a fellegekben. Nem olyan időket éltünk, de a változás szele benne volt a levegőben. Éreztük, valaminek történnie kell, nem tarthat ez a végtelenségig. Akkoriban közszájon forgott az a pesszimista mondás, hogy a romániai magyar értelmiségi előtt két út áll: az egyik út az alkoholizmushoz vezet, a másik járhatatlan.

Aztán új időkre ébredtünk. Egy alkalommal, amikor hosszú, kimerítő ügyeletről sietett haza, és az utcán összefutottunk, megkérdeztem: kevesebb-e a lelki, idegi problémákkal viaskodó emberek száma, mint 1989 előtt? Dőre volt a kérdés, ugyanis sose beszélt arról, ami a kórházban, a rendelőben történt. Önmagához hűen szűkszavúan visszakérdezett: „Miért, szerinted most minden rendben…?”

Betegségének híre mellbevágott. Mindig furcsának, szinte hihetetlenek tűnik, mikor egy olyan ember súlyos betegségéről hallani, aki saját életét embertársai testi és lelki egészségének megóvására, gyógyítására tette fel. De az orvos is emberből van.

Kedves barátunk „mécsese” igen hamar kilobbant. Még sokáig dolgozhatott volna, élvezve hivatását, örvendhetett volna családja, barátai szeretetének. Az életnek.

Félárván maradt a torockói nyári lak, ahol szabadságuk egy részét töltötte. Szerette a hegyvidéket, a friss levegőt, a csendet, a Székelykő méltóságát, a nyugalmat. Ő maga is nyugalmat, méltóságot, életszeretetet sugárzott. Gondolom, a szakmai felkészültségén túl ez volt a legjobb hatással a betegekre.

És hozzá közel állókra is.

***

(Legutóbbi írásunkban Takács Mihály festőművész arcképét villantottuk fel.)