Arcok a közelmúltból (17.)

Aradon éltek

Szülőföld, haza­ – látszólag világos, egyértelmű fogalmak. A valóság viszont jóval összetettebb és mélyebb. Aki nem került ilyen élethelyzetbe, aligha érti meg az ok és okozati összefüggéseket. Nem talál magyarázatot a miértekre. Arra, hogy ha valaki körül idehaza egy adott korszakban „elfogyott a levegő”, nyakába vette a világot, és odakint jól ment a sora, megvalósíthatta álmait, miért vágyik mégis vissza.

Emberünk egyike volt a „hazajáró lelkeknek”. Itthon évtizedekig a katedra és a múzeumi kutatómunka kötötte le. Az újaradi német tannyelvű gimnáziumban nemcsak tanított és igazgatta egy ideig, hanem meg is írta a történetét. (Ismeretségünk ebben az időszakban kezdődött). Aztán, annyi más, sors- és nemzettársával együtt a ’80-as évek elején már úgy érezte, számára teljesen bezárultak a lehetőségek kapui. Ő is a kitelepedést választotta.

Svábként Németországba költözni aligha emigráció. Az ősöket ugyanis éppen 300 éve telepítette Mária Terézia a hosszú török megszállás alatt lepusztított, munkáskéz nélkül maradt, mocsaras Bánságba.

Az ellenkező irányú tömeges exodust az adott politikai helyzet indukálta.

Kései hazatérés. Szülőföldről a hazába?

Nehéz eldönteni.

Életének nagyobbik felét vitte magával emlékben.

Németországban eljutott az egyetemi katedráig, fontos történelmi időszakokat kutató, újraértékelő szakmai csoportok tagja volt, kelet-európai szakértő. Magánéletében is igazi társra talált (itthonról). Ezután hatványozottan húzta vissza a honvágy. Itthon adta ki könyveinek zömét, a Bánsághoz tartozás a szorosan vett szülőföld múltja akkor és ott is foglalkoztatta. A bánsági svábok története ennek az időszaknak a termése.

Az utóbbi években rendszeresen hazalátogatott. Nem néhány napra… Hetekre, hónapokra. Hívták rendezvényekre, előadásokra, „felfedezték”. Rosszakarói rég letűntek a porondról. Akik régebbről ismerték, értékelték, azok már nem voltak döntéshelyzetben. Úgy érezhette, hogy most szülőföldjén is megbecsülik. Egyszer, amikor már tolókocsiba kényszerülve felesége elhozta egy magyar rendezvényre, azt mondta: „én lélekben mindig itthon maradtam.”

Nagy szavak? Idős kori szentimentalizmus? Aligha hiszem. Visszahúzták a gyökerek, az emlékek, a számára, számukra kedves emberek. Meg élete nagyobbik felének városa és szülőfaluja, Világos.

Mindhárom nyelvet beszélte, mindhárom nyelven írt. És, nem mellesleg, imádta a labdarúgást. Fiatal korában maga is kergette a bőrlabdát a világosi csapatban.

Jó két évvel ezelőtt bekövetkezett halála után nem sokkal jelent meg a vele készített interjúkötet.

Egy kisebbségi értelmiségi pályaíve itthon és otthon.

Világoson róla nevezték el a községi focipályát.

Rangos értelmiségit még nem ért megyénkben ilyen „megtiszteltetés.”

Helyi szinten ez rendben lenne, de talán nem minden…

***

(Legutóbbi arcképünk dr. Pápai Béla pszichiáter emlékét idézte.)