Arcok a (közel)múltból (18.)

A nagypapa pompásan ellátott, messze földön híres játéküzlete ott állt a Zrinyi (ma Goldiș) utca sarkán, a Bohus-palota helyén. A régi békeidőkben még Szegedről is ide jártak a vevők karácsony tájékán egy-egy különösebb játék megvásárlásáért.

Az unokából bármi lehetett volna, hiszen meg volt rá az anyagi háttér, és a tehetséggel, no meg a szorgalommal se állt hadilábon.

Azt hiszem, a család nem volt elragadtatva, amikor bejelentette, hogy a színészi pályára vágyik. A polgári világ felfogásában ez egyet jelentett a könnyelműséggel, a bohém életmóddal. Mi több, akkoriban Aradon ez tűnt az egyik legbizonytalanabb egzisztenciának. A pár évtizeddel korábban Nemzeti Színház rangot kiérdemelő magyar társulat agonizált, a második világháború szele már elérte a várost.

Mikor a viharfelhők elvonultak, már csak népszínházi státuszban engedélyezték a több mint egy évszázados aradi magyar Thália működését. Emberünk mégis kitartott a végsőkig. Aztán Marosvásárhelyen a Székely Színházban, majd Kolozsvárott közel egy negyedszázadig játszott, olykor rendezett.

Aztán végleg hazatért. Korábban is gyakran előfordult Aradon. Ismerték, szerették, mert talpig úriembernek tartották. Volt is benne valami a századforduló aradi polgárainak manírjaiból. Meghajlással, reverenciával köszöntötte az ismerősöket, kezet csókolt a hölgyeknek, mindig rendkívül udvariasan beszélt. És, amennyire én ismertem, a világért nem sértett volna meg senkit.

A ’80-as években visszatért életkedve. Ekkoriban „talált rá” a Periszkóp Népszínház, s hasznosította sok éves színpadi tapasztalatát. Több sikeres darabot rendezett, pódiumműsorokban lépett fel, verset mondott irodalmi délutánokon.

Egyébként visszavonultan élt a tulajdonát képező műemlék épületben, az óvárosban. A ház egyik jellegzetességét a külső és oldalsó falába fúródott ágyúgolyók adták meg. Ezek az 1848-as szabadságharc emlékét őrizték. Másrészt, a helyi kutatások szerint, ebben az épületben kezdte meg működését 1812-ben Erdély első román tanítóképzője, a Preparandia. Kulturális szempontból is számottevő emlékhely. (Ma a város tulajdonában van és múzeum.) Szerény nyugdíjából az egykori színésznek nem futotta a meglehetősen nagy ház feljavítására, amely már szinte ráomlott. A környéken különcnek tartották, mert egy idő után már ritkán mutatkozott házon kívül, nemigen barátkozott és bizony, olykor zaklatták is. Ezt rendkívül nehezen viselte.

Egyszer megtisztelt egy meghívással. Nem igazán fogadott otthonában vendégeket, magam se tudtam, mire vélni a kitüntető bizalmat, hiszen jóval idősebb volt nálam. Mint kiderült, csak beszélgetni akart: színházról, a régi Aradról, ahonnan a pályája indult és ahová nyugdíjasként visszatért. „Ez már rég nem az a város, amelyben felnőttem, amelyet megszerettem, és amelyben az életemet szeretném befejezni” – mondta búcsúzáskor. Egy értékes régi könyvet nyomott a kezembe azzal a megjegyzéssel, hogy bizonyára találok benne olyasmit, ami számomra újdonság.

Igaza volt.

***

(Szerdai arcképünk dr. Greffner Ottó történész, kutató személyiségét próbálta felidézni.)