Arcok a (közel)múltból (19.)

Nehéz Róla úgy írni, hogy a kedves olvasó az első soroknál ne kiáltson fel: „tudom, kiről van szó!”. Annyira egyéni, olyannyira jellegzetes alakja volt a városnak. De talán nem hibázok, ha azt mondom, az egész sportágnak. Személyisége túlnőtt a régió, az ország keretein. Hazai füleknek szokatlan csengésű nevét tisztelettel ejtették ki, bárhol, ahol „lányaival” megjelent. És roppant büszke volt (lehetett is!) népes „családjára”, amelynek mindenik tagja a szebbik nemhez tartozott: tehetségesek, szorgalmasak és híresek lettek. Országos, nemzetközi és Európa-bajnokok.

Idejekorán meglátta bennük a tálentumot, és nagyon értett hozzá, hogyan kell ezt kibontakoztatni.

Hogy egy sportág megjelenése és felfuttatása kies tájainkon a nevéhez fűződik, az nem vitás. Kevesen tudták róla viszont, hogy a civil életben igencsak prózai foglalkozása volt, könyvelőként dolgozott évtizedekig. Talán ebből az időből vált maradhatatlan utcai tartozékává a bőr aktatáska.

Akik egy kicsit is közel kerültek hozzá, rövidített nevén szólították, legfeljebb hozzátették, hogy „bácsi.” Szóval focistaként kezdte, a két világháború között, több csapatban is megfordult, nem is akármilyen balszélsőként emlegették. 

Közben, egyáltalán nem mellesleg, magyar katonaként (akkoriban éppen Ungváron kergette a bőrlabdát) megjárta a Don-kanyar poklát. Nem tudom, rajta kívül volt-e még aradi a második világháború egyik legvéresebb csataterén, s ha igen, visszatért-e? Mert emberünk megúszta, de az ott átélt borzalmakról később, a baráti beszélgetések során, mélyen hallgatott. Annál szívesebben mesélte úti élményeit, amelyekben mesteredzőként, olykor a román válogatott gerincét adó aradi lányokkal, bőven volt része. Rendszeresen lejárt az újságíró klubba egy-egy csésze feketére és, ha asztalához ülhettél, hallhattál egyet s mást Mao Kínájáról, a Balkánról vagy a nyugati országokról, hiszen akkoriban ezek elérhetősége fényévnyi távolságra volt az egyszerű halandók számára. Bár mindig hozzáfűzte, hogy észrevételei erősen szubjektívek, hiszen – mint emlegette – a sportember megérkezik, a szállodából az edzőterembe siet, másnap (netán a következő napokban) versenyez, aztán hazautazik. Legfeljebb egy rövid sétára, apró ajándékvásárlásra futja a „szabad idejéből”. Alapos városnézésre szinte soha.

Nem volt bőbeszédű és soha semmit nem árult el az éppen frissiben „családjába fogadott” sportoló lányok magánéletéről. Diszkrét és bölcs úriember maradt, aki tudta kiről, miről, mit, mennyit…

A legsikeresebb aradi (hazai) edzők egyike volt. Neve összeolvadt a nemzetközi porondon is sikeres sportág múltjával és jelenével.

Kinevelte méltó utódait is. Aztán csendben visszavonult, egyre ritkábban járt ki.

Nehéz időkben szép életkort ért meg, és sokat tett a le az (hálóval felszerelt) asztalra.

Aki pedig lejárt az egykori Krispinbe (az ő idejében Merffy klub, halála után a nevét viselő edzőközpont), ha nem is a pattogó kaucsuklabdát ütögetni, hanem, csupán csak szurkolóként, aligha felejti el.

És büszke arra, hogy ismerte, kortársa lehetett.

***

(Legutóbbi memoárunkban Maresch Béla ny. színművész arcképét vázoltuk fel.)