Arcok a (közel)múltból (2.)

Reinhart Gyula bútorgyáros a két világháború közötti években az országos iparos szakmától megkapta a hajdani céhes világot idéző „mesterek mestere” címet. Aztán a szocialista világban nyomtalanul eltűnt ez a cím. Pedig nagyon megillette volna azt az embert (is), akinek az emlékét idézem.

Akkoriban volt az úri szabók országosan elismert, már-már művésznek tekinthető mestere, amikor mindenki elvtársnak számított. Még az is, aki egészen más elveket vallott. Mert ez utóbbiak szerint elegánsan, sőt, mi több divatosan járni, hát az a proletáriátus megvetését jelenti. Lehet, hogy jártak nála a „kíváncsi kékszemű fiúk”, de végül is békén hagyták. Egyfajta zsilip lehetett ez akkoriban, mint tőlünk nyugatabbra a politikai kabaré. Merthogy nemcsak tehetősebb aradiak, minden rendű és rangú helyi főelvtársak, hanem nagymenő fővárosi színészek, művészek is nála varrattak.

Egyszer egy kollégám is megengedte magának az új öltönyt. A próbára elkísérte barátja. – Egész új ember lettél – mondta a kísérő a próbafülkében, miután az érdekelt felöltötte a félkészen is elegáns zakót. – Új típusú ember – egészítette ki a mester. ­– Én is járok szemináriumra – és cinkosan kacsintott.

A Bohus-palota Goldiş utca felőli földszintjén lévő műhelyben kora reggeltől estig dolgoztak, annyi volt a rendelés. Pedig ez is a kisipari szövetkezeti lánchoz tartozott.

Olykor azonban a mester is látható volt a vasárnap esti korzón. Aki nem jutott hozzá az akkoriban ritka kincsnek számító nyugati divatlapokhoz, öltözékéről tudta meg, mi a divat. És akkoriban, minden visszahúzó erő – szegénység, szerény kereskedelmi választék, diktatúra – ellenére sok volt az elegáns ember a korzón. Mert Arad a számtalan elvtárs és az erőltetett balkanizálódás ellenére is, akkor még megmaradt „úri” városnak. Nem virágzott az utcai étkezés, a cigarettacsikkeket nem dobálták szanaszét, a főutcát naponta többször felmosták, az utcaseprők tették a dolgukat, rövidnadrágos és papucsos öltözetben felnőtt ember nem „masírozott.”

A „szabók szabója” egyfajta modellje volt ennek a magatartásformának. Nehéz időkben egy lehetséges emberi habitus.

Biztos vagyok benne, hogy sokan ráismertek.

(Előző írásunkban Alföldi Pálrólemlékeztünk.)