Arcok a (közel)múltból (20.)

A tehetség született adottság. Hogy sikerül-e felismerni, kiérlelni, hasznosítani olykor számtalan tényezőtől függ. Vagy akár csak egytől. Esetleg a szerencsétől.

Akire emlékeztetni szeretnék, annak nehezen jött össze. Hihetetlenül nehezen. Pedig az iskolában is tudták róla az osztálytársak, hogy szépen rajzol, fest. Pataky Sándor bíztatta, talán tanítgatta is. Persze nem műszaki rajzra, amit akkoriban az osztályunkban oktatott. Aztán, amikor az érettségi tablót „házon belül” egymaga készítette el, és azt évekig a legszebbnek tartották, már eldőlni látszott: vagy képzőművész lesz a reáltantárgyakat nem túlzottan kedvelő barátunkból, vagy tehetségére fittyet hányva, valamilyen „hétköznapi” foglalkozást választ.

Eldöntötte. És konokul kitartott szándéka mellett.

Hatszor (!) felvételizett Kolozsvárott a képzőművészeti főiskolára.  Nem a rajzkészséggel volt baj. Öt alkalommal román irodalomból találták sekélyesnek a tudását. Mikor végre sikerült, örömmámorban úszott. Ki törődött azzal, hogy ő volt a hallgatók között a rangidős?

Saját bevallása szerint mégis csalódott. Nem azt kapta a jó hírű főiskolán, amire számított. Rövidesen hiányzásai miatt kicsapták. Egy évig ismét munkásként kereste a kenyerét, aztán valahogy visszavették.

Megszerezte a diplomát, hiszen „papír” nélkül akkoriban (mostanság nem kevésbé!) legfeljebb csak amatőr státuszban művészkedhetett volna. Sőt, talán kárpótlásul, egy hosszabb finnországi tanulmányútra is elküldték. Nem maradt kint, pedig, ennyi viszontagság után, sokan lefogadták volna, hogy disszidál. Ekkor már több egyéni és csoportos kiállításon csodálták meg tehetségét. A Kalevala illusztrációért nívódíjat kapott, 1985-ben elnyerte az „Év grafikusa” címet.

A következő évben Aradon volt egyéni kiállítása.

A 30 éves osztálytalálkozóra mindenkit megajándékozott az iskolát ábrázoló szép grafikával. 

Sepsiszentgyörgyön múzeumi részleget vezetett és újított fel. A performance hazai térhódításának egyik lelkes kezdeményezőjeként is tisztelték. Több ilyen jellegű kiállítást szervezett. A Még mindig félünk sorozata országos visszhangot váltott ki. Közben időnként feltűnt Aradon is, hiszen édesanyja innen követte figyelemmel fia szinuszgörbéhez hasonlítható pályaívét.

Ha véletlenül összefutottunk, mindig szóba került az a bizonyos, „ha”, amely akár embersorsoknak is a vízválasztója lehet. Mi lett volna, ha hatodszori nekifutásra se sikerül a felvételi?  Ha eltávolítása után nem veszik vissza?

Bizarr volt a kérdésfelvetés, különösen akkoriban, szakmai pályafutása legjobb időszakában, amikor már óraadó tanára volt a bukaresti képzőművészeti egyetemnek és a legismertebb hazai grafikusok között emlegették.

És kérdem én, arcképét, fanyar, angolos humorát, kemény és „retus” nélküli szókimondását idézve, mi mindennel gazdagíthatta volna az erdélyi, a hazai képzőművészet palettáját, ha (bármennyire is fölös a „ha” kezdetű kérdésfelvetés, mégis a legtöbb ember fejében megfordulhat), nincs az a súlyos orvosi műhiba, amely 50 éves korban kettévágott egy nem hétköznapi életet, egy elhivatott művészként megélt pályát?

***

(Szerdai lapszámunkban Prokopecz Emil asztalitenisz edző személyét idéztük fel.)