Arcok a (közel)múltból (21.)

Mindig nagy tiszteletet éreztem az idős emberek iránt. Különösen akkor, ha megőrizték szellemi és lelki frissességüket. Ha ehhez még a korral szembe menő jó fizikai kondíció is társul, az valóban az élet nagy és ritka ajándéka.

Pályám egy bizonyos szakaszán sokszor megkerestem és megszólaltattam az „élő bölcseket.” Többségük, legnagyobb meglepetésemre, sose a múltba révedve, ifjúságuk „kék madarának” az időszakát elevenítették fel, hanem nagyon is a jelenükben éltek. Már réges-rég nem a pályán, hanem a „partvonalon” túl, de éberen figyelve mindazt, ami ott történik.

Nos, akire emlékeztetni szeretnék, az nem olyan rég távozott közülünk. Százon felüli életkor tapasztalatával, sikereivel és keserűségeivel, amely csak a „kivételesek” privilégiuma. Leánya iskolatársam, fia osztálytársam volt. Vejét barátaim közzé sorolhatom. Jó ideig közel is laktunk egymáshoz, s a szomszédság olykor lehetőség arra, hogy egy emberről olyat is megtudj, amiről sose vagy csak elvétve ejt szót.

Szóval, jó családban született emberünk átélte a 20. századot, annak minden borzalmával és viszonylag kevés „napos oldalával.” Életének felmenő ágait és mélypontjait a bölcs ember sztoikus nyugalmával élte át. Felnevelte gyermekeit és szüntelenül dolgozott. Mert szeretett dolgozni, mert ebben látta az élet értelmét, az előrelépés lehetőségét. Hol műhelyben, hol gyári csarnokban, olykor laboratóriumban. Mindenhez értett, mert „jól állt a kezében a szerszám”, bárhová is került. Ugyanis önképzési kényszere állandóan hajtotta, sarkalta, hogy többet tudjon, hogy hozzá olvasson, a dolgok mélyére lásson, gondolkodjon. Egy közös ismerősünk jellemzése szerint a mérnök, a technikus és a lelkiismeretes szaki minden adottságával rendelkezett.

Amúgy egyszerűen csak kötszövőmesternek, később műszerésznek vallotta magát.

Egész életében sokat olvasott, nyugdíjas éveiben szinte egész nap. Ha éppen nem írt, nem a fotóit rendezgette, vagy nem kellett valamit arrébb tenni az udvaron, a sarki házban, ahol szeretett felesége halála óta egyedül élt. „Kicsi a járadékom, de teszek azért, hogy jó sokáig kapjam” – mondta egyszer az utcán nevetve. Már vagy 30 éve lehetett nyugdíjas akkoriban. Zimankós, csúszós kora téli idő volt és azon csodálkoztam, hogyan merészel ilyenkor biciklire ülni.

Régebben is egyik hobbija volt a fényképezés, a memoár-írás. Egykori aradi emberekkel (Spectator, azaz dr. Krenner Miklós, Arad, majd Erdély későbbi jeles publicistája, tanára volt a hajdani Katolikus Főgimnáziumban), a helyi társadalmi és sportélettel (aktív atléta volt fiatalon) kapcsolatos élményeit gyakran beküldte az újsághoz, a Szövétnek kulturális folyóirathoz, az Erdélyi Naplóhoz.

De nem érte be ennyivel. És milyen jól tette! Amikor első kötete nyomdafestéket látott, 98 éves volt. Már ezért is helye lenne a Rekordok Könyvében. Tud-e valaki hasonló esetről?

És még kettő követte…

Három a magyar.

Az ő esetében a „gondolkodó magyar.” És készült a ráadás is.

Némi keserűséggel írom le: ha mindez egy jelentősebb kulturális központban történik, már régen szárnyain hordozta volna a kritika. Mert ezek a könyvek többek egyszerű kuriózumnál. Hiteles és elfogulatlan korrajzok egy olyan évszázadról, amelynek többségünk tanúja, haszonélvezője, netán szenvedő alanya, esetleg csak szerencsés túlélője volt.

Puskel Péter

***

(Szombati memoárunk Baász Imre grafikus arcképét villantotta fel.)