Arcok a (közel)múltból (25.)

Napokig töprengtem, vajon tudok-e újat mondani Róla. Érdemes-e felidézni alakját, személyiségét, mikor annyi mindent elmondtak, leírtak már legendás óráiról, vasárnapi sétáiról, irodalomtörténeti kutatásairól.

„Remélem, nem felejted ki a „listádról” – sürgetett egy olvasó. Értelmetlennek láttam a további halogatást.

Nemzedékeket tanított abban az iskolában, ahol a háború utáni első békeévben lépett a katedrára, s amely nyugdíjazásáig második otthona volt. Fiának, leányának is ez az intézet jelentette az alma matert.

Megkockáztatom, hogy nagyítóval se találnánk olyan hajdani diákot, aki nem kedvelte, vagy nem szívesen gondol vissza óráira. Azokra a színes, kalandos „mese délelőttökre”, amikor nem biztos, hogy kizárólag csak a tantervben leírtakról esett szó, de annyi szent, hogy feszülten figyeltünk, mert lebilincselően érdekes volt, amiről beszélt. Így hát meg is jegyeztük szavait, életbölcsességből fakadó intelmeit. („Ha valamit ingyen kapsz, fogadd el! Még ha az egy fenékrúgás is. Hátha jó lesz egyszer valamire.”) Fia feleltetésekor, pedig megjegyezte: „Ne bízd el magad, mert rokonok vagyunk!”

Sose ragadt le egy-egy író, költő munkáinak elemzésénél. Mindig arra vezetett rá, ami a költői életművet értékessé tette. Az irodalomóra így alakult át észrevétlenül helytörténeti, kultúrtörténeti „szabadegyetemé”, ahonnan az a diák is hasznos ismeretekkel és felcsigázott érdeklődéssel távozott, aki egyébként soha fel nem lapozott egy (tan)könyvet.

Mai fejjel úgy látom, hogy valahol ezen a szálon kellene megújítani a betokosodott, évtizedek óta csak a felszínen megújuló középiskolai oktatást. Ám ezt a témát hagyjuk a szakemberekre!

A tanár úr írásai, vasárnapi sétái évtizedekig közelebb hozták a növendékekhez és az érdeklődőkhöz a város rejtett, kevésbé ismert értékeit: épületeket, érdekes embereket, irodalmi emlékeket. Kerülte a nagy szavakat, sose mondta, az ilyen fogalmakról, hogy elsajátításuk azonosságtudat, lokálpatriotizmus, anyanyelvápolás kérdése. Nevesítésüket ránk bízta. Egyszerűen felkeltette az érdeklődést. Sajnos, abban az időben személye sem maradt közömbös azok előtt, akiknek szemében ez a fajta pedagógusi attitűd „hivatalból” (is) szálka volt. Sok baja adódott, a „szervekkel”, zaklatták, megfélemlítették. Kényszerűségből hosszú ideig pihentette vasárnapi sétáit, nem közölt az újságban, hetilapokban, szakfolyóiratokban. Feljegyzései, félbe maradt tanulmányai jobb időkre vártak.

A kedvezőbb időket nem érte meg. Egy gyors lefolyású, kellőképpen kikezeletlen betegség vitte el. Hatvannégy éves volt, testi és szellemi frissességének a zenitjén.

Kutatásainak java asztalfiókban maradt, s megszerzésükért szinte közelharcot folytattak a követők.

Nincs olyan érettségi találkozó, ahol ne emlegetnék szeretettel, ahol ne fogalmaznák meg, hogy mi mindent köszönhetnek mentoruknak. Neve egyfajta fogalommá vált a Kálvin utcai gimnázium végzőseinek nagy családjában. Felidézik hangját, orrára tolt szemüvege fölötti kíváncsi pillantását, elmaradhatatlan cigarettaszipkáját, az idegen szavakkal megtűzdelt, pongyola kifejezésmóddal szembeni ellenszenvét. A mai helytörténeti kutatók felbecsülhetetlenül értékes útravalót kaptak tőle.

Irodalomtörténész, tanár és „aradológus” volt. Szülővárosa ismert és megbecsült polgára.

(Szombati írásunk Alaszu Pál festőművész és grafikus személyiségét, életpályáját idézte fel.)