Arcok a (közel)múltból (5.)

Egy nagyon rossz időszakban volt a város első számú építésze. Sokat dolgozott, rengeteg apróbbnak tűnő munkában szakértőként vagy tervezőként működött közre. Sokan csak legismertebb tervezéseit, az Astoria Szállót, a Dacia mozit magába foglaló blokkot (ez utóbbi épületben lakott jó ideig), a városháza előtti mozaik-kompozíciót, no meg az Ópálos közeli hősi emlékmű megtervezését kötik a nevéhez.

Ha működési fénykora egybeesett volna egy kedvezőbb korszakkal, akkor talán úgy emlegetnénk, mint Szántay, Tabakovits, Reisinger méltó utódját. Azt az alapvető szakmai véleményét, hogy Arad nem annyira a kimagaslóan szép középületek, paloták, hanem a harmonikus építészeti együttesek városa, követői közül is sokan elfogadták és vallják.

Egy ideig Temesváron, az építészeti karon is igényt tartottak szaktudására, pedagógiai érzékére, tapasztalatára, szerénységére. Mert csendes, magának való ember volt, aki került minden feltűnést. Amikor fiatalabb éveiben a jeges Marosban fürdött, akkor se feltűnési viszketegségből tette, hanem mert megszállottja volt a mozgásnak, az egészséges életmódnak. A Marost pedig nagyon szerette. Visszatérő szakmai témája volt a folyó, a vár, a strand hármas egységének, remek fekvésének kiaknázása, egy nagy formátumú kulturális és pihenő övezet kialakítása a félszigeten.

Volt egy másik vesszőparipája: a Szentháromság-szobor visszahelyezése eredeti helyére. Amikor erre lehetőség nyílt, támogatta és szakmailag is felkarolta az ötletet.

Ugyancsak az elsők között vetette fel a vár civil célú felhasználásának lehetőségeit. Ha még élne, bizonyára nagyon bosszankodna azon, hogy e téren csigatempónál is lassabb a haladás. És hogy a hasonló adottságú hazai városok civil rendeltetésű hasznosításában jócskán „leköröztek” minket az érintettek.

Tudtommal nem politizált, nem kötelezte el magát semmilyen pártnak, tömörülésnek. Nem tagadta meg délszláv őseit, a templomot se kerülte el.

Egy aradi szívű filmesnek eszébe jutott, hogy a város iránti szeretetéről kisfilmet forgat. Ennek központi alakját portrévázlatunk személyére építette fel, aki, saját bevallása szerint, csak azért vállalta el, mert a nagy nyilvánossággal is megoszthatta lokálpatrióta érzelmeit. Mert, mint hangoztatta, a város, ahol élsz, olyan, mint a családod, amelyben, és amelynek élsz. Haladásáért semmilyen erőfeszítés nem fölösleges. A film kitűnő operatőri munkája egy volt tanítványa, néhai Sándor István műépítész tehetségét dicséri.

Nyugdíjasként „felsőbb” szintén még hébe-hóba kikérték a tanácsát, ám nem tudom, hogy mennyire hallgattak is a véleményére.

Egyre jobban visszavonult, egészsége is megromlott. Már nagybeteg volt, mikor valakinek eszébe jutott, hogy emberünk alaposan rászolgált a város díszpolgára címre.

Meg is kapta. Aztán szép csendben, ahogyan élt, eltávozott az örök tervezések végtelen mezejére.

Aligha kétséges, kicsoda írásunk hőse.

(Előző írásunk szereplője Znorovszky Attila újságíró és népművelő)