Arcok a (közel)múltból (6.)

Évszázadokat átívelt a pályája, hiszen nyolcvannyolc évet élt.

Az első világháború idején a 33-as gyalogezredben is szolgált, mégis a mai aradiak közül sokan, nagyon sokan ismerték és tisztelték. Pedig nem volt közéleti személyiség, legalább is idősebb éveiben kevés emberrel érintkezett. Művész volt és tanár. Ez utóbbi amolyan pálya-kiegészítésnek számított nála. No, meg biztos kenyérkeresetnek. Olyan messze volt már akkoriban is az idő, amikor a művész a megélhetéshez elengedhetetlenül szükséges aprópénzre (apróra?) válthatta tehetségét, hogy az egy decens életmódot biztosítson  számára. Nem „nagylábon” élést, csupán csak emberhez méltót.

Nem is hiszem, hogy valaha többre vágyott volna. Vagy csak én nem tudnék róla? Egy tanítvány, egy (majdnem) szomszéd nem tudhat mindent…

Arad környékének a szerelmese volt. A Maros, a hegyaljai dombok, a Csálai erdő, a naplemente, az alföldi táj kimeríthetetlen ihletforrást jelentett számára. Hóna alatt a rajzmappával még egész idős korában is kereste az egyedi hangulatú tájat, napszakot, fényt, amit akvarelljein megörökíthet. Számára ez jelentette egyidejűleg a művészi izgalmat, kihívást és a lelki megnyugvást. Akvarellista volt a javából. Tanárként pedig jóságosan szigorú. Ez utóbbit csak megjátszotta. Mint később egy magánbeszélgetésünkön elárulta, a tekintély végett, hiszen diákjai szerették, ha bosszantották is olykor. Mert hát ilyen a kamaszkor, de nem rosszindulatból tették.

Aligha tudnám megmondani, hány későbbi művészben látta meg a lappangó tehetséget, és bíztatta, de Vilhelm Károly Munkácsy-díjas festőművész és Baász Imre grafikus biztosan közöttük volt.  Sajnos, mindketten már egykori mentoruk „társaságában” vitatkozhatnak a művészsors mulandóságáról.

Megjárta a nagybányai festőiskolát is, de nem lett feltétlen híve. Munkái számos kiállításon tetszést arattak. Itthon és külföldön. 

A nagyokat megillető hírnév valahogy mégis elkerülte. Ennek egyik oka kétségtelenül szerénységében, no meg a vidéki elszigeteltség „tusculanumában” keresendő.

Szép kort megért. És mivel nem maradt hozzátartozója, megrongált sírját a Kölcsey Egyesület hozta rendbe.

Az Egyesület rendezte meg retrospektív kiállítását is.

Akik ráismernek (nem kétlem, hogy sokan), szeretettel őrzik emlékét.

Kinek a szoba falát egy-egy akvarellje díszíti, büszke lehet rá, hogy ismerte.

(Legutóbbi portrévázlatunk Cristea Miloș építész alakját idézte fel.)