Arcok a (közel)múltból (8.)

Népszerű ember volt. Sokan szerették, mert szeretetre méltónak születni kell. Vagy az élet nagy keresztútjain csak egyszerűen jó irányba kell elindulni? Aztán tovább menni? Ki a megmondhatója?!

Barátságos ember volt, aki mindenkivel szóba állt, és aki mindenkivel szót értett.

Az viszont tény, hogy a szerencsemalac fülét nemigen fogta. Sok mindent megpróbált életében, mert szeretett dolgozni, mert sok mindenhez konyított, mégis ritkán mondhatta azt, hogy ez telitalálat, ez „bingó.”

Ha jól is indult valami, talán egy „vállalkozása”, mert attól se riadt vissza a ’90-es években, mikor sokan azt remélték, hogy ez csak bátorság, kitartás, no meg egy csipetnyi üzleti érzék kérése. Esetleg elegendő hozzá egy pici induló tőke. Honnan is ismerték volna a szocialista építés évtizedeinek neveltjei behatóan a nyugati üzleti világ menedzserfogásait, kulisszatitkait? Pedig annak idején kocsmárosként már némi tapasztalatra szert tett.

Szóval befuccsolt.

És a kisembernek nem csekély lelkierőre van szüksége, hogy talpra állhasson.

Később aztán trafikosként is megkísérte a szerencsét, de hosszabb távon ez sem jött be. Még akkor sem vesztette el a kedvét, újra próbálkozott. Ha jól tudom, az első volt Aradon, vagy legalábbis az elsők egyike, akinek fejében megszületett a művészbár ötlete. És meg is valósította. Nagy barátja volt ugyanis az irodalomnak, a művészeteknek. És nagy tisztelője anyanyelvének. Ritka könyveket hajtott fel, a Tóth Árpád Irodalmi Kör egyik alapembereként verset mondott, akárhányszor erre igény adódott. És amikor csak tehette, jelen volt a könyvbemutatókon, művelődési eseményeken.

De nem ezekre volt a legbüszkébb, hanem a műkedvelő nívót sokszor meghaladó, negyedszázados színjátszó múltjára.

Annak idején a Periszkóp Népszínház bemutatóinak számos főszerepét alakította. Tehetséggel. És odaadással, mert amihez fogott, abba apait, anyait beleadott. Kollegái, akik szintén szeretetből, az anyanyelv ápolásának őszinte vágyától vezérelve vállalták a próbákat, a fárasztó kiszállásokat, szakértelmének is hasznát vették.

Mindig akadt egy jó története azokból az évekből, amikor a minorita palotában otthonra leltek, amikor a kis- és nagytermi bemutatókra készülődtek.

Olyan ember volt, akit nem törtek meg a kudarcok. Fáradhatatlanul talpra állt és újra „építkezett.” Mert magánélete se kerülte el a hullámvölgyeket. Sőt, talán több jutott neki belőlük, mint a szerencsésebbeknek. De azt megkockáztatom, hogy egészségének megromlását az utóbbi évek sorozatos sikertelenségében, a számára szinte elkerülhetetlennek tűnő zsákutcában kell(ene) keresni. Szíve már pár éve rakoncátlankodott. A műtétre több okból se szánta rá magát.

Egy reggel döbbentem vettem tudomásul a közös barátoktól érkezett hírt: éjszaka elment. Nem búcsúzott el senkitől, sietett…

(A múlt heti írásunk Sîrbuț Iosif, József arcképét vázolta fel.)