Az elrettentés szükségessége

Nézem a világhálóm érkezett képet: egy osztrák rendőrnő pisztolyt tart egy kőpadon nyugodtan ülő, ráröhögő férfire. Az Ausztria egyik városában történt iszlamista terrortámadás tettese néz szembe a rendőrrel. Percekkel azelőtt ölt meg egy tizennégy éves fiút, s megkéselt még öt személyt. Lelke nyugodt, azt hiszi, hogy tettével istene kegyeibe került. Tudja, az európai jogszabályok szerint nem végzik ki, a börtönben meg ingyen jár a koszt-kvártély. Dolgozni sem kell érte, mint a civil életben. Ha letölti büntetését és kitoloncolják, akkor vagy egy másik keresztény országban ugyanezt teszi, vagy odahaza Allah bátor katonájaként hősként ünnepelteti magát

Öreg kontinensünkön már az a ritkaság, ha egymás utáni három nap valamelyik országban nem történik erőszakos cselekedet: gyilkosság, késelés, lövöldözés.  Amikor ezeket a sorokat írom, éppen a franciaországi halálos késelés hírét taglalják a híradásokban. A támadások egy részének nem derítették ki a tettesét, tetteseit, máshol folyik a per az elkövetők ellen. Jó nevű ügyvédek jó (busás tiszteletdíjért) védik a gyilkosokat. Hallom, hogy egy franciaországi ilyen perben már az ötvenedik tárgyalásnál tartanak, de ítélet még mindig nem született. Egyik perben már oda jutottak, hogy a védőügyvédek (a vádlott apjának ötletére) a vádat képviselő ügyészt akarják ellehetetleníteni arabellenes xenofóbia vádjával. A legutóbbi elkövetőt tízszer (!) utasították ki az országból, mégsem tudták kitoloncolni. 

Szóval tehetetlenek vagyunk? Hm… Talán mégsem! 

Megtörtént eset (igaz még az első világháború alatt), amikor Palesztina angol fennhatóság alá került. A rendfenntartó angol csapatok ellen elszaporodtak a terrortámadások. Jó néhány tettest elfogtak, elítéltek, de a terrorcselekmények száma nem csökkent. Akkor az angol egységek főparancsnoka a halálbüntetésre ítélteket felsorakoztatta, megásatta velük sírjukat. Azok ugyanolyan vigyorral az arcukon várták a halált, mint az ausztriai tettes a letartóztatását. Viszont a kivégzés megkezdése előtt egy disznót a helyszínen lelőttek, az osztag fegyvereinek a golyóit annak kiömlött vérével bekenték. Arra megkezdődött az elítéltek rimánkodása, hogy csak azt ne. Közülük a parancsnok kiválasztott egyet, őt szabadon engedte, hogy elmesélje gerilla-társainak a történteket, azt, hogy mi vár a terroristákra. A többit lelövette. A történetírók szerint az esetet követően jelentősen lecsökkent az angol csapatok elleni támadások száma. 

Leszögezem: keresztényként magam is a halálbüntetés ellen vagyok. Az esetet csak azért említettem meg, hogy van (lenne) lehetőség a terrorizmus visszaszorítására. Nem ismerem a börtönszabályokat (szerencsére, nem kellett tapasztalnom), de olyan szigorításokat kellene bevezetni, amelyek ismerete meggondolkoztatná a terroristákat. Tudom, hogy a balliberálisok visítozni fognak, az emberi jogok betartásának lábbal tiprását kérnék számon. Valaki, nem újságíró, közismert politikus, jogász visszakérdezhetné tőlük: vajon miért nem kérik számon ugyanezt az általuk patronált, pátyolgatott migráns késelőktől, lövöldözőktől, robbantgatóktól, ártatlan emberek gyilkosaitól. Akiket válogatás, személyazonossági papírok nélkül befogadtak. Akik nem akarnak integrálódni egyik befogadó ország társadalmába sem. Akik között talán ezer számra megbújtak, s továbbra is megbújnak a bennszülött lakosságot terrorizáló, immár felfegyverzett bandákba szerveződött személyek. Mint Svédországban vagy Franciaországban, de másutt is. A hatóságok még azt sem tudják kideríteni, mennyien vannak, honnan és miként szerzik be a fegyvereiket és az azokhoz szükséges lőszerutánpótlást. Ezért fokozott biztonsági kockázatot jelentenek az illető állam számára.

Ezek után akad még olyan józan polgár Európában, aki nem az elrettentő intézkedések bevezetésére adná a voksát? 

Csak lenne egy bátor politikus, aki azokat megfogalmazná, és foganatosítaná is!