Az én hétköznapi hőseim…

…a gyerekek. Az öt évnél alig nagyobbak, akik ha nehezükre esett/esik is, szófogadóan viselték/viselik a maszkot, kint és bent egyaránt. Azok a diákok, akik a technika minden buktatói ellenére megtettek minden tőlük telhetőt, hogy részt vegyenek az online oktatásban.

… a 65 év fölöttiek, akik a legtöbbet voltak (vannak) lakásuk falai közé zárva. Akik csak bizonyos időintervallumot használhattak vásárlásra, orvosra, patikára. Akikre leginkább hatott a nagy országos és világszintű megfélemlítési kampány. Akik a család, gyermekeik, unokáik éltető szeretetét is csak módjával, telefonon keresztül élvezhették. Akik közül a legtöbben veszítették el véglegesen az életükért vívott fizikai és pszichikai küzdelmet.

…azok a tanárok, akik a számukra teljesen új körülmények között próbálták diákjaiknak átadni a tudást.

…a pékek, eladók, szakácsok, busz- és villamosvezetők, taxisok, futárok, cégalkalmazottak és szolgáltatásban dolgozók, takarítók (legyen intézmény, gyár vagy kórház a munkahelyük), szemétszállítók, egyszóval mindazok, akik munkája nélkül a mindennapi élet teljesen összeomlott volna.

…azok (és csakis azok) az egészségügyiek, akik empátiával, lelkiismeretesen és esküjüknek megfelelően, tudásuk legjavát adva valóban segíteni próbáltak a rájuk bízott életeken.

…mindazok, akik lassan több mint egy év alatt, kétségek, félelem, megszorítások, és folyton távolodni látszó remények közepette tették (és teszik) a dolgukat.