Az idegenlégiós temetése

Csak néhány nap telt el azóta, hogy a haláláról írtam. Hirtelen, váratlan, megdöbbentő halál, amit első hallásra el sem akartam hinni. Nem is írtam le akkor a teljes nevét, talán babonából. Most megteszem: Wittmann Rudolf Erwin. Erőszakos pusztulásának körülményei is teljesen ködben voltak akkor, most már kitisztultak: dróncsapás végzett vele, villám, lángoló tűzgolyó csapott le rá az égből. Nem számított, hogy csupán 27 éves. Életében rendkívüli ember volt, halálával hős lett, háromszorosan is: Arad hőse, Románia hőse, Ukrajna hőse. 

A tragikus hírt követő két-három letargikus napon sok minden megfordult az ember fejében. Olyasmi is, hogy elég sok bajuk van az ukránoknak, elég nagy lehet náluk a zűrzavar, talán nem is figyelnek fel egy külföldi önkéntes halálára, talán már el is földelték. Az ukránok becsületére legyen mondva, ez egyáltalán nem így történt, sőt közös hősünknek felbecsülhetetlen értékű tettéhez méltó temetésben volt része, mindkét oldalról. Ez vitathatatlanul nagy gyógyír a gyászoló családnak. 

A holttestet szállító ukrán jármű csütörtök hajnalban érkezett Aradra, vele jött a fiatalember ukrajnai barátnője, akivel már háború utáni közös életükről álmodoztak. Érkezett egy fehér virágból készült gyönyörű koszorú is, amelyet három nemzet – ukrán, román és magyar – zászlójának szalagjai díszítettek. 

Az első temetési szertartásra, a virrasztásra, még aznap este sor került. Már kezdettől megtelt a terem, nagy a család és sok kívülálló is tiszteletét tette. Nagy meglepetést okozott, amikor kis idő után hirtelen fiatalemberek nagy csoportja sorakozott be a terembe: egy huszonöt fős különleges katonai kommandó, civilben, tagjai között olyanokkal is, akikkel hősünk együtt szolgált. A fegyelmezett, kicsit marconának, talán félelmetesnek is tűnő kompánia kimondottan az eseményre érkezett Aradra, ott volt a következő estén tartott második virrasztáson is, és magától értetődően a sírkertben, a koporsó lebocsátásánál, ahol minden katona két-két szál piros rózsát tett a sírra. A különítmény aradi tartózkodása alatt ellátogatott a család egyik tagjához is, és átadta a volt harcostárs több személyes holmiját, köztük egy katonasapkát, ami náluk, úgy tűnik, különleges talizmánnak számít. Közben pénzt is összeadtak a halott családja számára, ez Ukrajnában így szokás. Tudom, hogy megdöbbentő, mégis leírom, úgy néz ki: ezt a szokást sajnos még sokáig kell gyakorolniuk. A harcedzett fiatal gárdának az akciói még a gyászszertartások utolsó napján is párhuzamosan történtek a fő sodorral. A gyászszertartást celebráló plébános magvas és szívhez szóló beszédét követően ún. magánszámok következtek. Mikrofon elé állt egy vendég, talán éppen a különítmény parancsnoka. Elszavalt egy hosszabb ukrán verset, aztán egy rövidebbet, amelyet a jelenlévők közül az egyik bajtárs írt személyre szólóan Rudinak. Nagyon megérné magyarra is lefordítani. Vers verset követett, valaki a gyászoló gyülekezetből, nem tudni, hogy a családhoz tartozó vagy kívülálló, nagy átéléssel szavalta el Petőfi Sándor Egy gondolat bánt engemet című sorsmeghatározó versét. Ámulatos, hogy ennek szinte minden sora sablonszerűen ráhelyezhető hősünk rövid, de annál cselekménydúsabb életpályájára. 

Nem találom értelmét a gyászszertartás minden apró részletének bemutatására, az említett mellékzöngéknek mondható sorozatot pedig egyetlen befejező mondattal zárom. 

Napjainkban, amikor világszerte pusztító háborúk dúlnak, örvendetes, hogy vannak még szigetecskék, mint ez az itteni is, ahol az emberség felüti a fejét a nagy embertelenségben. 

Nem hagyhatom szó nélkül a gyászszertartás befejező részét, a koporsónak az anyaföldbe való lebocsátását a gáji temetőben. Sose láttam még ilyen népes gyászoló tábort és ennyi gyönyörű virágot. A frissen felhantolt sírra három vagy négy rétegben kerültek virágok, de jutott a szomszéd sírokra is. Bárki, aki, akár látogatóként is megfordul a gáji temetőben, egész biztosan felfigyel egy ottani monumentális síremlékre, egy több tonnás sziklatömbre, amely tizenegy, nálunk elesett második világháborús magyar honvéd hamvai fölött áll. Örök dicsőség nekik! 

Ennek az óriás, elpusztíthatatlan sziklaszirt-darabnak az oltalmába ajánlom a temető legfrissebb magyar háborús hősének sírját és emlékét, hogy az az idők végezetéig fennmaradjon.

Fekete Géza