Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról

A címbeli mondatot Apáczai Csere (Cseri) János (1625–1659), hollandiai egyetemeket megjárt erdélyi magyar pedagógus, filozófus, kálvinista teológus, a magyar nevelésügy és az anyanyelvi tudományos ismeretterjesztés előfutára, az erdélyi puritánus mozgalom kiemelkedő alakja, az első magyar enciklopédista, a karteziánus ismeretelmélet korai magyar követőinek egyike írta volt le egyik művében. Még hozzátette: „és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól”, egyértelműsítve, nyugati példák nyomán, hogy a haladás záloga az oktatás.

Mindez arról jut eszembe, hogy tegnap, hosszú szünet után mintegy 1,7 millió hazai gyermek ült be ismét az iskolapadokba. Persze kevés a lakosság összlétszámához viszonyítva – ismeretes az ország kóros elöregedése –, de valami ahhoz képest, hogy hónapokig sokan csak ún. online távoktatásban részesültek: a normálishoz való visszatérést vetítik előre.

Az online oktatás (a pandémia körülményei között) persze több a semminél, de ismerjük el, nem sokkal: a hazai oktatás, más országokéhoz hasonlóan, nem volt és nincs felkészülve egy ilyen próbára – már csak azért sem, mert nincs minden tanulónak (elvégre Romániában élünk, még ha a 21. század harmadik évtizedében is) megfelelő anyagi támasza (asztali számítógép, laptop, okostelefon stb.) egy ilyenfajta oktatáshoz, másrészt a pedagógusok (dehogyis akarom megsérteni őket!) is teljesen felkészületlenül álltak a kihívás elé.

De ha, mondjuk, lett volna technikai eszköz és pedagógiai felkészülés is (természetesen nem volt), a távoktatás akkor is hatalmas hiányérzetet keltene. Az óvoda, iskola a szocializálódás egyik, nagyon is fontos eszköze: szükség van a gyerekek, valamit a tanuló és pedagógus – óvónő, tanító, tanár – fizikai közelségére, közvetlen kapcsolatára, egymásra hatására a nevelési aktus sikerességéhez.

Az online oktatás mindezt kényszerűen felrúgta. A hazai gyermekek életéből – azon túl, hogy a tanulás maga is jókora hiányosságokat szenvedett – a jó egy év kimaradás, vagy csak tessék-lássék, időnkénti jelenlét sajnos, maradandó nyomot hagyhatott.

Ha drasztikusan kívánnánk fogalmazni, a mai iskolások amolyan áldozati nemzedék. Amilyen a mai, igen idős korúak körében volt már, például a második világháború idején.

Most azonban újra megnyíltak – megszorításokkal, nyilván – az iskolakapuk, s úgy-ahogy lezárják majd a végzősöket, megtartják az érettségit is (Szlovákiában, például, a tavalyi évhez hasonlóan idén is elhalasztották), s jövőre, remélhetőleg már nem kell semmiféle megszorítást alkalmazni az iskolával, a társadalom egyik alapvető, legfontosabb intézményével szemben.