Az olimpia ürügyén

Zajlik pár napja a Japánban megrendezett olimpia, az újkoriak közül a világjárvány miatt az egyik legkülönlegesebb. Végignéztem a megnyitót, és azt tapasztaltam, hogy nemigen volt élet benne az üres, nézők előtti stadionban. Holott a megnyitó, amióta a modern kori játékokat felelevenítették (a mostani, némi, háborús időktől eltekintve, amikor a fegyverek közt hallgatnak a múzsák, immár a 32.) szerintem a leglátványosabb, legpompásabb, legnagyobb hatású mozzanatai voltak, amelyekbe a házigazdák mindent beleadtak. Szerintem most is mindent beleadtak, mégsem volt olyan. Vagy csak számomra nem? Mindegy, ezen túl vagyunk, azóta folynak a versenyek, meglepetésekkel, természetesen, mint mindig. Az olimpia, állítólag, minden más világversenynél különlegesebb és fontosabb, hiába van akárhány világbajnoki címe adott sportágban egy egyéni versenyzőnek, csapatnak, ha nincs olimpiai aranya, akkor frusztrálva érzi magát. Az olimpiai játékokat az ókori Görögországban i. e. 776-ban, tehát úgy 2800 esztendeje rendezték meg először, állítólag Zeusz isten tiszteletére, és folyamatosan, négyévente atlétikai és vallási ünnepként z éliszi Olümpiában, i. sz. 393-ig, összesen 292-őt. Az időben számos görög állam(ocska) létezett, amelyek (ősi szokás szerint) már akkor se fértek a bőrükbe, és gyakorta háborúztak egymással. No de, mondják ilyen-amolyan történelmi források, legendák: az olimpia idejére (az kezdetben három, utóbb öt napig tartott – a mostaniak legfeljebb 16 naposak lehetnek) a görög városállamok békét, legalábbis fegyverszünetet hirdettek, s ha éppen hadakoztak, akkor felfüggesztették a harcokat. Ez volna a kiindulópontunk: az olimpia ideje a béke ideje, amikor a világ legjobb sportolói (nyilván elsősorban fiatalok) találkoznak, összecsapnak (természetesen mindenki a győzelemre törekedve), de végül az olimpiai szellem a nyertes, amely szerint nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Nagylelkű, okos megfogalmazás, hiszen a (mondjuk) tízezer résztvevőből úgyis csak a töredék lehet győztes vagy díjazott. Ha azonban a nyertesek csak közelebb kerülnek az ellenfél megbecsüléséhez, elismeréséhez, akkor az olimpiának nyert ügye van.   Coubertin báró az 1880-as évek vége felé éppen ebből a meggondolásból szorgalmazta az olimpia és olimpiai eszme felelevenítését, az újkori játékok megrendezését. Hogy közelebb vitt-e az olimpia a békéhez és a különböző népek megbékéléséhez, nehéz volna megmondani. Az újkori olimpiák beindulása, 1896 óta lezajlott, ugye, számos kisebb és két igen nagy, az egész emberiséget megrendítő háború, és a jelek szerint a népek, nemzetek közötti megbékéléssel sincs éppen minden rendben. Most, Tokióban például egy algériai – arab – sportoló, közelebbről cselgáncsozó azt mondta: „Nem piszkolom be a kezeimet”, amikor egy izraeli rivális ellen kellett volna kiállnia. – „a palesztinok ügye fontosabb egy meccsnél”. Mondja a sportoló, aki felesküdött az olimpiai eszmére. Nyilván hazaküldték – legalább ennyivel áldoztak a rendezők az olimpiai szellem oltárán. Hogy azonban minden 2021-ben, az olimpián megtörténhet, az már-már tragikusan szomorú.