Bukarestben

Az ország fővárosa jólétben és bőségben óriási méhkasként zümmög. A vendéglőket, szórakozóhelyeket, színházakat örömökre éhes tömeg rohamozza meg. A látványosságokra szóló jegyek hetekkel előre elkelnek (…) A minisztériumok felkapaszkodott tisztviselői szintén szemrebbenés nélkül viselik a könnyelmű és vidám élet költségeit (…) A fizetések nevetségesek (…) a fanarióta uralkodók címerével nemes hagyománnyá szentesített és a fizetések nevetségessége miatt hallgatólagosan jóváhagyott titkos kereseti források kiapadhatatlanok. Ebben a fővárosban az adminisztratív központosításnak nincs más értelme, mint minden erecskét a központi forráshoz vezetni. A legjelentéktelenebb dolgokat sem bíznák vidéki hatóságokra, azok sem kezdeményezéssel, sem határkörrel nem rendelkeznek. Minden út a „központhoz” vezet; vagyis a zűrzavarhoz. Nem csoda tehát, hogy a közvetítés finom hálózatával mesterségesen felduzzasztott forgalom tág és termékeny talajt nyújt a borravaló és megvesztegetés burjánzásának, mely jegenyeként nő az égig, és hírünket túlterjeszti az európai kontinens határán. Ez a nagyváros egy óriási, számtalan és láthatatlan karral rendelkező polip, mélyen belefúródva az ország testébe, melynek minden erecskéjéből szívja a vért. A polip bendője szemünk láttára hízik szédítően, míg a környék – vérszegényen – elfonnyad. Még mielőtt a fenti sorok elolvasása után egy „jóindulatú” telefonálna a rendőrségre vagy valamelyik hírszerző szolgálathoz, hogy bevádoljon az ország lejáratásával, gyorsan megjegyzem: nem én írtam a fenti sorokat. A kurzív (dőlt betűs) írás idézet. Szerzője a néhai politikus, volt polgári miniszter, majd kommunista miniszterelnök, Petru Groza. A börtön homályában című, magyarul (is) 1945-ben Nagyváradon megjelent könyvét egy jó baráttól kaptam egy hónapja. A jegyzetem címe megegyezik e könyv egyik fejezetének címével. Groza a fenti szavakkal vélekedett a román fővárosról, a világháború alatt ott uralkodó állapotokról.  Nem kommentálom, nem magyarázgatom az erdélyi származású államférfi valós megállapításait. A bíráló szavak leírása óta majdnem háromnegyed évszázad telt el. Csak egy költői kérdést teszek fel a jelenlegi honatyáknak, de az olvasóknak is: azóta ugyan mi változott ebben az országban a főváros–vidék viszonyában? A költői kérdésre nem szoktak választ várni, de ha valaki illetékes szeretne, szívesen meghallgatnánk!