Bye-bye!

A történelmi korszakoknak megvolt a saját kommunikációs nyelvük. Az európai arisztokrácia, a politikai elit közös nyelve sokáig a francia volt, majd részben a német. Az angol nyelvtudás akkoriban még jórészt a kiváltságos rétegek, illetve a gyarmati világ privilégiumának számított. Aztán rohamosan terjedt egy műnyelv, az eszperantó. Ebben látták a nyelvészek és a politikusok azt a közös nyelvet, mely megkönnyítheti az egyre gyakoribb érintkezések, kultúrák közeledését. 

Aradon 1911-ben tartották meg e műnyelv híveinek országos kongresszusát a városháza dísztermében. Ez alkalomra még képeslapot is forgalomba hoztak a városháza és az előtt lévő tér ábrázolásával és az esemény megjelölésével. 

Aztán jöttek a világháborúk, majd kiderült, mégis az addig kevésbé felkapott angol lehet az érintkezés közös nyelve. És így „lőn”. Hogy ebben mennyi volt a politikai ihletésű fordulat, mennyi az amerikai és angol tudomány előretörése, egyre hangsúlyosabb szerepe, az okozzon fejtörést a szaktudósoknak. A televízió és főleg a számítógépes világ térhódítása, a diplomácia vezető szerepe, a turizmus és a sport fellendülése még tovább fokozta az angol nyelv térhódítását. 

És nem csupán a tanult felsőbb régiókban, hanem a hétköznapi életben is.

A sportvilágban elterjedése már nem is olyan új keletű. A külföldről leszerződtetett edzők itthon vagy a „szomszédban” angolul beszélnek a sportolóikkal. És azok megértik, mert a sportember napjainkban világot látott, az emberek közti kapcsolatokban megedzett fiatal. Nem holmi útszéli vagány, akit a „tanult”, angolul vagy más idegen nyelven, nyelveken valamilyen szinten beszélő értelmiségiek lenéznek. És nem csak „okey”-zó „bólogató Jánosok”. Íme egy miniatűr „sztori” a hétköznapi életből: kétéves unokámmal kaptatunk fel a lépcsőn a harmadik emeletre. A lépcsőfordulóban egy fiatal hölgy olyan ötévesnek saccolt kisfiával lefelé tartott, de a szűk lépcsőfordulóban figyelmeztette a fiúcskát. „Állj félre, hadd lássa a kislány, hogy gentlemannal van dolga!”

Aranyos ugye?

A piacon a zöldséges, látszólag abszolút természetességgel bocsátja útjára a vevőt: bye-bye! Figyelem az arcát. Nincs benne sem csúfondárosság, sem huncutkodás. Egyszerűen csak modern akar lenni.

Mindezek dacára remélem, hogy hagyományos köszönéseink nem merülnek feledésbe, nem kerülnek a nyelvi ritkaságok sorába.

Ameddig kitartunk.

Ok? Bye-bye!