Csibi, a mócok és a magyarok

Csibi Barna engedélyt kért és kapott a Csíkszeredai Polgármesteri Hivataltól egy olyan március 15-i rendezvényre, melynek célja „felhívni a csíkszeredai lakosság figyelmét az 1848–1849-es eseményekre”. 

Ha tudták volna, mire készül… Csibi ugyanis, mint köztudott, Hargita székvárosának sétálóutcájában elítélte és jelképesen felakasztotta az 1948–49-ben „a magyar nép ellen elkövetett bűntetteiért” Avram Iancut, a mócok vezérét, a román nép nemzeti hősét. A szélsőséges, mélységesen kártékony és gyermeteg gondolkodásra valló cselekedet nyilván nem maradt visszhang és következmények nélkül. Csibi ellen, aki ráadásul meg se bánta tettét („Romániában mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz”, mondta később), vizsgálat indult, és bizonyára nem marad büntetlenül. Első fegyelmi intézkedésként azonban hétfőtől az ANAF (Adó- és Pénzügyi Hivatal) hat hónapra Abrudbányára helyezte át, a mócok közé. Hogy ott mire számíthatott volna, az elképzelhető. Az ottani pénzügyi hivatal alkalmazottai és más városiak azonban, beleértve a képviselőtestületet is, látni sem akarták Csibit, tiltakoztak odahelyezése ellen, így a jelenleg pihenőszabadságát kivett fiatalember ügye függőben van.

Valamire azonban ráirányította (ismét) a figyelmet: arra, hogy mekkora körültekintéssel és tapintattal kell(ene) kezelni a nemzeti-nemzetiségi kérdést minden vonatkozásában. Mert Csibi buta és meggondolatlan magányos tettével ebbe nyúlva kavarta fel az indulatokat. Nyilvánvaló, hogy a történelmi múlt számos kérdéséről másként gondkolkodunk, és nem csak román–magyar vonatkozásban. 1848–49-ben a magyarok és az erdélyi románok más-más oldalon álltak, még ha több céljuk azonos is volt, és másként ítélik meg az akkori, olykor mindkét részről véres cselekményeket: aki az egyik fél számára nemzeti hős, a másik félnek lehet martalóc. (A szerb Damjanich Jánost például a szerbek árulónak tekintik a szabadságharcban való részvétele miatt.) De azóta jó 160 esztendő telt el, rég eljött az idő a „sine ira et studio”, harag és elfogultság nélküli elemzésre, s a tényeket elismerve – mert változtatni rajtuk úgysem lehet – felülemelkedni az örökös szembenállást tápláló mozzanatokon. S nemcsak a történészek között – erre van már néhány biztató jel –, hanem a köztudat szintjén is.

Könnyű mondani, de nehéz megvalósítani. Ebben a folyamatban semmilyen idétlen, visszataszító „performansznak”, sem túlreagálásának nincs helye.