Demokrácia, oh…

Ha nem is mindenki, de a legtöbb történelmi, politikai alapismeretekkel rendelkező személy szemrebbenés nélkül rávágja, hogy a demokrácia az néphatalmat jelent. A jogot végzettek még (talán) hozzáteszik azt a latin mondást is, miszerint Vox populi vox Dei, vagyis a Nép szava (véleménye) az Isten szava. Vagyis annak véleménye alkotja, határozza a törvényt. Bár az utóbbi szólás igazsága erősen kétségbe vonható. 

Ez jutott eszembe, amikor a médiában megjelent, elhangzott a Ion Iliescu román államelnök haláláról szóló hír. Az 1947-es kommunista államcsíny után ő volt az ország első demokratikus módon (minden választási eredményt felülmúló 85 százalékkal) megválasztott államelnöke. A Kommunista Párt által kijelölt, vagy a Ceaușescu esetében önjelölt személyek „megválasztása” miként folyt, azt az idősebb vagy (talán) a középkorú olvasóknak nem szükséges megmagyaráznom. 

Hogy Iliescu megválasztása nem volt szerencsés, az kétségtelen. De a szavazók többsége őt akarta, nem volt mit tenni. Az ő regnálása idején a régi rendszer haszonélvezői és kiszolgálói számonkérés helyett átmentették a hatalmukat. (Utólag, nem hősködve elárulom: magam az ő megválasztására meghirdetett szavazások közül csak egyszer adtam rá a voksomat: amikor közötte és Vadim Tudor között kellett választani egy második fordulóban.)

Szóval a demokráciában a kisebbségben maradtaknak akkor is le kell nyelniük a békát, el kell fogadniuk a többségi határozatot, ha nyilvánvaló, hogy az a rosszabb a közösség számára. 

Az MCC legutóbbi, Esztergomban tartott egyik rendezvényén ezzel kapcsolatban elhangzott az a bibliai példa, miszerint Pontius Pilátus a nép elé vezettette Jézus Krisztust és a bűnöző Barabást, hogy válasszanak, kit engedjen szabadon. S az izraeli nép akaratának engedve, a római kormányzó az ártatlan Krisztust büntette a kor legkegyetlenebb halálnemével, a keresztre feszítéssel, és szabadon engedte a bűnös lázadót. Holott maga is meg volt győződve döntése igazságtalanságáról, maga is hangoztatta Krisztus ártatlanságát. Hogy elhatárolódjon saját ítéletétől, a nyilvánosság előtt „mosta kezeit”. 

Visszatérve a jelenkori hazai történelemre, sokadmagammal állítom: Iliescu háromszori (1990, 1992, 1996) megválasztása súlyos (negatív) következményekkel járt az ország fejlődése számára. 

Arról nem is szólva, hogy az általa hívott Zsil-völgyi bányászok bukaresti beözönlése (a fiataloknak kulcsszóként a kereséshez a világhálón vagy okostelefonon: mineriade), a demokrácia legelemibb szabályainak a lábbal tiprása volt. Az anyagi károkról, a halálos áldozatokról és a sok-sok bukaresti polgár elhurcolásáról, megkínzásáról nem is szólva. A volt elnök ellen haláláig folyt a per, csak azt a bíróságon addig odázták, amíg a vádlott (Iliescu) ellen már nem kellett ítéletet hirdetni. Ennek ellenére nem gyakoroltunk nyomást rá, meg sem zsaroltuk az államelnököt, mint javasolta egy Tisza-találkozón az ELTE jogi karának egyik oktatója a „demokrácia” nevében. (Igaz, szinte azonnal hozzátette, hogy ezeket majd letagadja!)

Mi, magyarok az 1990-es marosvásárhelyi véres márciust sem tudjuk feledni Iliescunak, amelynek csak magyar nemzetiségű „bűnöseit” találtak a regnáló rendszer nyomozói és jogászai. Akkor Kincses Elődnek menekülnie kellett az állítólag demokratikus országból. Az atrocitások szervezőit, a tényleges felbujtókat sehol sem említették meg. 

A fentieket figyelembe véve, nem tudom, melyik személy vagy politikai párt javaslatára, a demokrácia milyen írott vagy íratlan szabályára hivatkozva hirdettek országos gyászt Iliescu emlékére. 

Úgy érzem, az rám (és sokunkra) nem vonatkozott még demokráciában sem. Én tiltakozásként legszívesebben a Cotroceni-palota előtt énekeltem volna a többiekkel a Csavargók himnuszát (Imnul golanilor).