Diktatúrák áldozataira emlékezünk

Amikor 1939. augusztus 23-án kézjegyükkel hitelesítették a nemzetiszocialista Németország és a kommunista Szovjetunió közötti szerződést, mindkét külügyminiszter tudta, hogy ezzel bevonul a történelembe. 

Arra viszont biztosan nem gondoltak, hogy hét évtized múlva miként tekint majd a demokratikus világ a szégyenteljes paktumra és következményeire.

Az akkori és a mai világ szemében is egyaránt furcsa a nemzetiszocializmus és a kommunizmus közötti megállapodás, amelyet Molotov–Ribbentrop-.paktumként ismertek meg – bár jó ideig annak rendkívül fontos, csak jóval később napvilágra került titkos záradékai nélkül. A tíz évre kötött szerződésben a felek kötelezték magukat, hogy tartózkodnak „az egymás ellen irányuló minden erőszakos ténykedéstől, minden támadó cselekménytől és minden támadástól, akár külön, akár más hatalmakkal együtt”. Tíz év békét ígért tehát a megállapodás, amiből, mint tudjuk nem lett semmi (1941 nyarán kitört kettejük közt a háború). De még azelőtt, 1939 szeptemberében, Lengyelországnak a második világháború kitörését jelentő náci lerohanása közben – a paktum titkos záradéka értelmében, amely érdekszférákra osztotta fel Európa északkeleti és déli részeit – a Szovjetunió megszállta Lengyelország keleti területeit, mintegy elindítva azt a folyamatot, amely a II. világháború befejezésekor a szovjet érdekszférában, Európa keleti részén a kommunista rendszerek uralomra juttatását jelentette.

2008-ban Václav Havel volt cseh államfő Prágában, az Európa lelkiismerete és a kommunizmuselnevezésű nemzetközi konferencián arról beszélt, hogy földrészünk rendkívüli felelősséget visel a két totalitárius rendszerért, a nácizmusért és a kommunizmusért, hiszen mindkettő innen indult. Bár a kettő között számos az eltérés, nagyon sok a hasonlóság is, hangsúlyozta az egykori „disszidens” Hável, mindenekelőtt az, hogy mindkettő bűnös. Már akkor felmerült az ötlet, hogy augusztus 23-át a totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapjává nyilvánítsák. Még ugyanazon év szeptemberében magyar, észt, brit, német és lett képviselők az Európai Parlament elé terjesztettek egy hasonló javaslatot, amelyet az EP 2009 tavaszán el is fogadott, javasolva az emléknap megtartását.

Az idősebb nemzedék bizonyára tudja, hisz a maga bőrén érezte itt, Romániában is, mit jelent a totalitárius diktatúra, a fiatalabb, szerencsére, nem. A totalitarizmus – a XX. században akár fasiszta, akár nemzetiszocialista, akár kommunista mezt öltött – mélységesen demokrácia- és népellenes. Hasonlít abban, hogy felszámolja a többpártrendszert és ezzel a másfajta vélemény létjogosultságát, magát többnyire undorítóan isteníttető diktátor kezébe juttatja a vezetést, maga alá gyűri a médiát, amely csak egyetlen hangon beszélhet, a nép érdekképviseleti szerveit legfeljebb névleg, minden reális tartalomtól kiürítve tartja meg, és, nem utolsósorban, a titkosrendőrségen keresztül fizikai és lelki terrorral megfélemlít, akár gátlástalanul fizikailag megsemmisít embereket, akiket mellesleg minden áron „újtípusúvá”, a hatalmat feltétlenül kiszolgálóvá akar átalakítani.  

Hogy Románia megemlékezik-e ma a totalitárius diktatúrák áldozatairól, nincs adatunk. Az ország számára mindenképpen emlékezetes 1944. augusztus 23., amelyet 1945 után sokféleképpen neveztek. Előbb úgy, mint amelyiken „a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította hazánkat”, utóbb, amikor a szovjetekkel összerúgtuk a port, „fegyveres felkelés”-ként, még később „az antikapitalista és antiimperialista nemzeti felszabadító forradalom” kezdetének. Hogy manapság pontosan mi is? Az egyöntetű, egyhangú megítélés még várat magára – ha egyáltalán lesz ilyen. Neves történészek augusztus 23-i államcsínyként (Antonescu diktátor eltávolításaként) emlegetik, amelynek révén Románia átlépett Németország mellől a nyugati szövetségesek táborába (amiért a világháborút lezáró békeszerződés során megkapta jutalmát).

***

Augusztus 23. a totalitárius diktatúrák áldozatai európai emléknapjaként másodszer kerül megrendezésre, a főrendezvény ezúttal Budapesten lesz, az Európai Unió képviselőinek részvételével. Nyilván nem véletlenül kezdődik a megemlékezés a Terror Házában. Az első emléknapot tavaly a lengyel fővárosban, a Varsói Felkelés Múzeumában tartották.